A magány szobra

Én játszottam a rengeteggel,

S zálogul a lelkemet adtam.

Hogy fogom visszaváltani?

Gyerekkoromból zendül egy szó:

Most tessék „szobrot állani!”

A szót a fenyők átveszik,

Harsogva zúgják: szobrot állni!

Már követel a rengeteg:

Add meg magad, nincs mit csinálni!

Felhágok hát egy csonka törzsre,

Keresztbefonom a karom:

Tégy hát velem, amit akarsz,

Erdő, te szörnyű hatalom.

S az erdő semmit sem csinál.

E mozdulat elég neki.

Ahogy hozzádermedten állok:

Alakom’ szoborrá teszi.

S „Magány szobrá”-nak nevezi.