A Magányhoz

Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!

Hozzád tündökölő sírüregéböl az

elmés Balgatagok dühzajogásinak!

Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.

Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet,

hol csendes Kalibám nádtetejére pörg

szárúlt gallyairol a leesett haraszt,

hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.

Ébredtétöl egész béragadó szemig

őröngésiben ott tapsol az Oktalan

fényes mostaniján; s vak rohanással üt

vázképére sebet Fő Aranyistenén.

Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon

látom mostanim és kellemetes jövőm

igért boldogulás századi karjain:

üdvösség mosolyog nékem örökre itt.

Ott a Balgatagok Föld növevényein

árúlják örökét, Irgalom és Kegyét

a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént -

kalmárként szereik becsbetevésivel:

Felmetszik kebelét Isteneiknek, és

a pénzes Gaz előtt tárva találni; de

a pénzetlen Igazt meg se tekénti a

koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.

A Természeti Rény hamvaiban se van,

élő vedreit is más piperék fedik:

egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek -

s ország a neve, és - öszveszövetkezés.

Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott

emlékoszlopa a sír tetején; de a

jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,

és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.

A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg

már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő

majd árván maradók bús zokogásikon

is örvendenek e vég uzsoráinak.

Mérges szájrol ered csókja Baráti Név-

sziv-kalmárainak, s szent öleléseik

közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,

lelkét aki nekik híven od’áldozá.

Még mások, kiket a tarka szerencse csak

mintegy alva vet a boldoguláshoz, és

mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,

majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,

kik csak könnybe borúlt szembe’ lelik fel a

nagyságok tükörét, és ha kegyök felett

a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.

Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!

És osztán mikoron mindezeken te fel-

fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:

akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és

kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!

Párod bájpoharat csak maga hasznaként

kiván tölteni, és - gyermekeid vevők

elkábult Atya, tűzindulatod felett,

hogy csókért örömöd - véredet add nekik.

Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok

nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;

mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,

bűzhödt testi felett a Maradék - kacag.

Benned, boldogulást Lengedező Magány!

benned nincsenek illy ördögi angyalok:

alkotmány magad, és vagy magad alkotó,

egy lét benned az egy Isten, az egy magam.

Nem szinlel csalogánydallal előttem itt

egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,

nem tréfálja meg itt ájtatos’ágomat

hátamnál nevető Parthenopék szeme.

Minden törzsök előtt állva találom az

oltárt, a hidegen tündökölő nap egy

Istent játszik elé, akit imádhatok,

s a végboldogulás itt mosolyog le rám.

S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél

hangjával csevegik sírba vivő Telem

jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem -

a végtort üli a bétemetett Tavasz.

Oh szent, drága Magány! egy menedékem a

mézzel kent viperák mérgeitöl - siess!

szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg

elbágyadt kebelem megpihenés után.

S elhervadt tetemem Mennyei része csak

csendedben susogó Geniusod legyen:

könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz -

a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!