A MAGÁNYOS IVÓ

“Ah, kinek is volna kedve

Inni magán, nóta nélkül?

Ki ne vágyna hű kebelre

Dőlni, ha a bortól szédül?”

Én; a barát ritka holló;

Sok iszik úgy, mint az állat,

Gondolatlan; más világból

Hívok inkább ide társat.

Ha a borban eszme kábit,

Az csak az iszapot hordja,

Mint a Gangesz szent hullámit

Túrja az elefántcsorda.

Dinonüszosz atyaszíve

Ölelő karral fogadta,

Ki a zajtól émelyítve

Maga ment az áldozatra.

A csöndes éjben egymagam

Titokban itten iddogálok,

A csillagraj távolba van,

Nincs ellen itt, se jó barátok.

Máskor szeret a képzelet

A csillagégben messze járni,

Szorítom most a serleget,

Még egyszer el találna szállni.

A szétsugárzó gyertyafény,

Kedvem telik már jobban ebbe,

Így legalább szemlélem én

Árnyékomat a falra vetve.

Árnyékom! Jer, koccints velem!

Föl cimborám, te létlen alak!

Nos, idd ki, hát, édes felem,

Fenékig az árnyékpoharat!

Villogni látva serleged,

És tompa fényben úszni nedvét,

Nagyobb gyönyörrel élvezek,

Jobban esik ez eleven lét.

A görög is, az egyszeri

Átélte újfent mind a kéjet,

Hádeszba megjelent neki,

Ő maga árnyék, árnya élet.

Változásod még

Sose volt, ó, árnyék,

Alakod már rég

Ép ilyennek látszék.

Mit az idő szórt

Arcomra, a hamvat,

Hervadást, a kórt

Sohasem mutattad.

Ősszel így a bérc

Nézte a világot,

Mélyiben az érc

Nagy időket látott.

Törzse, az erős,

Színe tör panaszra:

“Erdeim a bősz

Vihar elragadta.”

“Nyájaim a hó

Falura terelte,

Nincs furullyaszó,

Köd borult a lejtre.”

Égnek eredő

Homlokát feszíti,

Magvát az idő

Meg nem semmisíti.

Mint a hegytető

Én is messze nézek,

Mint a sziklatő

Nevetek a vésznek.

Szőlők vére forr

Szilajon eremben,

Hegyek tüze, bor

Jár keresztül engem.

Fény, igazság, jog

Harci vértüzében

Bátran értük fog

Omlani a vérem.

Fiam, árnyék, nos köszönts fel,

Éltess habzó serlegeddel!

Hisz ha engem sírba visznek

Véged akkor, árnyék, hidd meg!

Sok sirat bár könnybe folyvást,

Olyat, mint te, nem tudok mást,

Velem együtt ki egészen,

Mindenestül elenyésszen.

Esküszegő bűn ha támad,

Ne érezzen szúró vádat:

Mélyen átgondolt regékben

Nélkülöz a bűnös régen.

Üdvözöllek, hű barátom!

Drága voltod én belátom,

Gyúlni érzek büszkeséget,

Csak mutasd meg, meddig érek!