A magányos sír.

Keskeny völgye rejtekében,

Egy magányos sír tövében

Ül s andalg a remete;

Barna felhők tornyosúlnak,

S halk morajjal felvonúlnak;

A nap búcsúfényt vete.

Távolt mérő lángszemekkel

Egy utas jő gyors léptekkel?

“Merre utas?” ““Messze még!

A sötétlő fenyvesen túl

Utam a kék hegyfokig nyúl,

Azt elérni szívem ég?””

“Utas! utas! fergeteg kél;

Hallod mint zúg s ordít a szél,

Szállj meg kis hajlékomban;

Vészre gyűlt a földi pára,

Elhúnyt már a nap sugára;

Nyúgodj édes álomban.”

“Boldogé az édes álom,

Én e völgyben nem találom,

Messzebb vágy hű kebelem!

Túl az erdőn, túl a berken

Lelkem új életre serken,

Hívemet ha föllelem.””

“Borzasztó az éji pálya,

Vészt lappangtat bús homálya,

S fendöbörgő fellegek

Tűzözönben vívnak immár,

Sujt a villám, végveszély vár:

Utas! útas! rettegek.”

““A veszélytől csak boldog tart:

Reszket s néz hol a biztos part;

Jámbor ősz! nem félek én.

Rendületlen hiedelmem,

Küzdve győzök, s lángszerelmem

Megjutalmaz lágy ölén.””

“Utas! útas! nézd ezen sírt:

Bennalvó is lángszivet bírt,

Kéjre termett lyányka bár;

Ő is hű kebelre vágya;

Most kemény föld szűzi ágya,

Nem szeret, nem érez már.

Hány rabot tőn szép alakja!

Dús kérőktől forra lakja,

S ő csak egyben egynek élt;

S bár az messze harczba tére

Honja hősi védletére,

Hív maradt, várt és remélt.

Hajnalfényben és napeste

Kedvesét könnyezve leste

Állva e szirtek felett:

Egykor így - vész dúl körűle.

Reng, szédül s a mélybe dűle -

Szíve áldozatja lett.

S a mint a vadonba’ jártam,

Föllelém s e sírba zártam;

Orma zöld! itt hamvad ő!

S az kit oly sohajtva vára,

Nem sohajt hideg porára!

Gyula, Gyula még se’ jő.”

““Ő az! ő az! Húnyj el éltem!

A mit vágytam és reméltem,

E szűk hant már elnyelé;

Szórd villámid, rettentő ég!

Ordits szélvész, mit vehetsz még?

Létem a buéjjelé.

Vissza hát a harczba! vissza!

Majd a föld ha vérem iszsza,

Lelkem ottfenn nála lesz.

Isten hozzád, jó öreg te! -

Tördelt hangon ezt rebegte -

Gyula tőled búcsut vesz.””

S ment. A felhők szétvonúlnak,

Víg tavaszszínben virúlnak

Erdők, berkek mindenütt:

Benne zajlik, s nem sokára

A nap feltünő sugára

Néma sírhalmára süt.