A MAGYAR ASSZONY

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,

hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember

káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.

A magyar nő teste sovány, arca fáradott,

mozdulati lankadottak, tétovák.

Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy;

a magyar nő soha nem költ magára,

nem telik a magyar nőnek uj ruha,

sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló,

még a gyerekeknek se, nem magának.

Pedig tél van és meztellábbal vagyunk,

jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,

de a magyar nő kunyorálni nem tud

a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér.

Szól a gazdag: “nincs galambom, nem telik,

háromszáz forint mostan egy kis cipő,

Janikámnak, Évikémnek úgy vettem,

hát muszáj megkimélni a régivel,

nézd az uram maga rongyba, fótba jár,

de hiába rosszba keressük a jót!

Hanem ezt a bóbitácskát odadom,

ha az első két szobát kisurolod”.

S a magyar nő kisúrolja csöndesen,

mert tűrő és engedelmes a magyar,

és nem vágja a gazdagnak szemibe;

hogy tíz forint ára munkát nem teszen,

hét krajcáros, haszontalan cifraságokért.

Meg van törve a magyar nő, tudja jól,

gazdagoknak szivességet tenni jó,

úgy segít a gazdag is a szegényen,

egyszer talán...

A magyar nő munkája sosem becses,

haszontalan élete mitsem jelent;

nem törődik senki véle, nem fáj senkinek;

egyik napról másra húzza rongy magát,

gyereket szül bába nélkül jó sokat,

felneveli szájától vont falaton,

hogy legyen a gazdagoknak olcsó mindenes;

néki bennük sem öröme s haszna nincs,

fáradsága, mérge elég s ahogy bírna: helybe áll,

soha többet fűszálat sem hoz haza.

A magyar nő a teremtés legjobban

kiuzsorázott, nyomorult férge. Már

pici kortól kezdve másra dolgozik,

mindig másra, elesett öreg korig.

Nevetésre soha oka s kedve nincs,

hogyha nevetgél, üresen, hasa lóg;

és csak egyszer facsarodott ajakán

egy édes dal, úgy a tavasz idején;

és az is csak vesztére: a házasság

tömlöcének zárát igézte reá.

A magyar nő nem tudja, mér született,

hogy miért kell oly sokáig élnie;

s akkor boldog, hogyha szépen megdöglött;

akkor is csak mert nem hallja a szegény,

hányan zúgnak és morognak; evvel is

csak kárt tett és bosszúságot nékiek.

És hogy beszél magyarul a magyar asszony,

óh hogy beszél, minden szava csillagos,

illatos és drága gyöngy minden szava;

napkeletnek méze, íze benne van,

öntudásnak titka, lángja benne ég,

a faj örök géniusza itt ragyog.

És milyen jó a magyar nő istenem,

csak ád; csak ád, tűrve, adva, engedőn,

lelke csodás bőségszaru ki nem fogy.

Ó ama szent olajkorsó, mely a fajt

ezredéve óvja, tartja, élteti,

s aki az ős turáni vért átviszi

Nyugat minden porrázúzó békején.

Hódolattal említsétek szent nevét.

Imádattal tekintsetek vissza rá:

Gazdagságnak fertőjébe sülyedett

vértagadó elfajzott rossz magyarok.