A’ magyar Kisasszonyokhoz.

Még kis koromban elkezdettem

tsudálni a’ Leányi Nemnek

hatalmas ékességeit.

Nagy ihletéssel énekeltem

hárfámon Tzipris’ gyermekének

érzékeny édességeit.

Irígy haraggal öszve törte

a’ tisztaságnak Istensége,

Diána, kedves lantomat;

‘s Klióval és Urániával,

két rántzos homlokú leánnyal,

kibéreltette tollamat.

Tsak próbaképp’, nagy szorgalommal,

megírtam én az Emberségnek

legrégibb kábaságaít;

és, mint a’ megdühödt darázsok,

rám estek, a’ kik most is hintik

az észnek tébolygásait.

Urániával felrepültem

a’ fellegekbe, ‘s lefestettem

a’ Tsillagoknak rendgyeit.

De, áh! elmémet megtepesztvén

e’ meglett Músa, nem dajkálta

szívemnek érzeménnyeit.

Kliónak háladatlansága,

‘s Urániának száraz ínnye

felbosszontotta szívemet;

elmentem tellyes holdvilágnál

komor homlokkal a’ ligetbe.

keresni régi kedvemet.

«Oh! tiszta Szűz! mit vétett néked?

mit vétett nyájas éneklésem,

hogy öszve törted lantomat?

Adgy engem’ vissza Ératónak,

ki hajdan édes háladással

fogadta fáradságomat.»

Így zúgolódtam önn magamban,

‘s véletlen megrezzenni láttam

egy zöld bokornak ágait:

Endimionnak oldalától

felugrott hirtelen Diána,

és öszve szedte nyílait.

«‘S te, a’ kit ártatlan szerelmim

olly nagy haragra gerjesztettek,

te itt? egy Pásztor’ karja köztt?

És a’ mit én tsak énekeltem,

te azt valóban megtselekszed

a’ bokros rejtevények köztt?»

Ő illy szavamra eltakarta

egy fellegforma szemfödéllel

pirúlhatatlan homlokát,

a’ hóldvilág is elborúlván,

tömött homállyal eltitkolta

előllem álmos Pásztorát.

Sietve mentem Ératóhoz,

ki újjra öszve szerkeztette

törött lantomnak ízeit;

‘s azóta megmeg ihletéssel

éneklem a’ Leányi Nemnek

hatalmas ékességeit.

Vadássza bátor a’ borostyánt,

ki bajnokversben harsogtattya

Bellóna’ véres hartzait,

vagy a’ ki fönn a’ Tsillagok köztt

hálátlan elmefuttatással

fáraszttya gyenge szárnyait:

Ha nékem a’ Magyar Kisasszony

kerékre fűzött szegfüvekkel

felékesíti lantomat:

ha egy futékony mosolygással,

egy jóbaráti kéznyomással

hálállya nyájasságomat:

Ha versemet majd nedves szemmel

majd óhajtozva eldalóllya

hív Kedvessének karja köztt;

‘s ha gondos kézzel öszve hajtva,

‘s egy pántlikával általkötve

rejtekbe zárja mellye köztt;

Ha sóhajtás köztt szép kezéből

síromra hintett Nefelejtsvel

megtisztesíti híremet:

a’ Hertzegeknek sírhalmával

a’ bajnokoknak nagy nevével

fel nem tserélem béremet.