A magyar koldus

Én láttam Őt... Künn-künn a parton,

amint leszállt az alkonyat.

Rozsdásan égett a hegyoldal

s búsan beszélt a Balatonnal,

bámulva a hullámokat.

Azt mondta nékem, ez a tenger,

s én integettem őneki,

és átölelt mint unokáját,

s mikor a fák, füvek se látták,

sürűn esőztek könnyei.

Piros tanyák és messze tornyok

intettek csendesen nekünk,

bojtorján, nyár-, akác és somfa,

csupa szegény magyar fa lombja

takarta el az életünk.

Enyves szeme a mély gödörben

olyan vén volt, mint az idő,

a hangja távoli s merengő,

és lelke, lelke, mint az erdő,

sötét rémekkel rémitő.

Egy vén bolond, bolygó pojáca,

vállán rohadt rongy a ruha,

a föld hátán a legszegényebb,

kire nevetve-sírva néznek,

ha bekerül a faluba.

S csak megy előre. Reggel, este

sűrű bozótokon bolyong,

egérfogót, rótt botot árul,

fanyar gyümölcsöt tép a fárul

s nótázik, sír, mint a bolond.

Máskor meg nyárias szinekben

feküdt le, hogyha este lett,

s a hegedű ha már rikoltott,

urak dobáltak neki csontot,

s ő az ebek között evett.

De ekkor este csupa fény lett,

rejtély, bűvészet, lángirás,

fakó iszákja is arany volt,

s fekete, nagy keze aranylott,

úgy ragyogott, mint semmi más.

A kincse, kincse húzta porba,

és az arany hozzája dőlt,

övéi lettek mind a könnyek,

s ahogy kinyúlt s a földre görnyedt,

nem bírta el terhét a föld.

Táncolt, kiáltozott, ujjongott

és nóta kelt az ajakán,

s én a titkoktól terhes esten

zokogva vén kezére estem,

és azt mondtam: öregapám.