A MAGYAR KÖLTŐ

Jár számkiüzötten az árva fiú,

Dalt zengedez és dala oly szomorú,

Oly édes-epedve foly ajkairól,

Hogy szikla repedne hegy ormairól.

Zeng tetteket, a haza szebb idejét,

A régi csatákat, az ősi vezért,

S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját,

A szép szemet, arcot, az ifju baját.

S míg a dal epedve foly ajkairúl,

Bús éjbe az arc, szeme könybe borúl.

„Jó gyermekem! a haza szebb idejét

- Elmúlt az örökre - ne zengjed.

Ah, ifju nem érez, a lányka nem ért,

És nincs koszorúja szerelmeidért:

Némuljon utána keserved.

Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl,

Hol vad sás az éjjeli bérceken űl,

S a bús dali bért

Tűzd árva fejedre, az árva babért.” -

És így koszorútlan az ifju megyen,

Nem tudva hol napja, hol éje legyen,

S míg honja bolyongani hagyja, kihal

Bús éneke, tört szive lángjaival.

„Född, vad fa! örökre az ifju nevét,

Kőszikla! te zárd kebeledbe szivét

S tán csendes az álom az élet után,

Zengd álmait éjiden oh csalogány!”

Szól, s nyugszik azóta vad árnyak alatt,

Hol farkas üget le, az őzfi szalad,

S vészekkel üvöltve jön a nap elé,

Villámokat ontva megy ágya felé.

De feljön az ormokon a teli hold,

Csillagseregével az éjbe mosolyg:

Oh ifju! mi álmod az élet után?

Szép álmokat énekel a csalogány,

S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,

S ott szendereg a vihar - álmainál.