A magyar költő idegen messze földön

Eltávozott a tél háborgó szelével,

Északra költözvén havával, jegével.

Megjött a víg tavasz a lágy zefirkével,

S Flóra gyermekinek tarka seregével,

Maradj már, te hívság várasi pompája,

Fényes balgatagság gyűlölt rabigája!

Maradj már, tettetés csalárd oskolája,

S ezernyi rút vétek számtalan példája!

Jer, Múzsa! jer velem a szabad mezőre,

Siessünk a tiszta csendes levegőre,

S új menedékhelyet keresvén előre,

Verjünk távúl innen szállást jövendőre -

Távúl e zárt falak kerítő sorától,

E zajos szűk utcák gőzitől, porától;

Távúl a kevélység durva dagályától,

S irígység, álnokság gonosz játékától!

Ím, eljött a tavasz szokott víg kedvével,

Mindent új életre hoz lehelletével,

S minden bút enyhítvén bájos erejével,

Biztat már minket is édes reményével.

Jer azért, jer velem a szabad mezőre,

Menjünk az óhajtott tiszta levegőre;

S biztos menedéket választván előre,

Verjünk ama tájon szállást jövendőre,

Hol egykor egy szép völgy virágos öblében,

A természet újult öröm-ünnepében,

Legédesb óráim boldog érzésében

Üdvözlém a tavaszt kedvesem ölében!

Ott a jámbor élet s józan ész hazája,

Ott az áldott béke s víg öröm tanyája;

Ott könnyebbül a szív terhes nyavalyája,

Ott derül az elme komor éjtszakája.

Itt, az ártatlanság s békesség ölében,

Itt, e kies tájnak zöldellő körében,

E patakos völgynek virágzó kertében,

E vén diófának árnyékos tövében,

Itt telepedjünk meg, itt légyen lakásunk. -

Ide vont már régen titkos vágyódásunk;

S ha sorsunk engedi, hogy több bút ne lássunk,

Itt érje határát hosszas bujdosásunk.

Adj, Szerencse, másnak kincset, gazdagságot,

Hírt, nevet, hatalmat, fényes uraságot;

Adj néki minden jót, minden boldogságot:

Nékem - csendes békét, s e magánosságot!

Ím, leszállt a hajnal rózsa-kocsijából;

Kivetkezett a föld éjjeli gyászából;

Ébred a természet mély nyúgodalmából,

S véle minden állat felserken álmából.

Hallom már a berek szárnyas lantosait,

S hegy, völgy, mező több más vídám lakosait

Küldi már a nap is arany súgárait,

S elveri lassanként a köd árnyékait.

Mint egy deli bajnok, újult víg erőben

Járja szokott útját, s ragyog a tetőben, -

Örömöt gerjesztvén minden itt-élőben,

S reményt énbennem is bánatos nézőben;

Reményt, s bizodalmat! hogy már valahára

Lenéz a kegyes ég könyveim árjára...

S feltünvén nékem is szebb napom súgára,

Új fényt hoz éjjelem setét homályára.

Érzem - bár elmémet felleges borúlat

Fedi még, s lelkemben a béke nem múlat,

Érzem, hogy szívemben enyhül az indúlat;

S már szemem kevesebb bús cseppeket húllat.

Negyedik ének

Minden napok, órák, új örömet hoznak:

Kert, rét, berek, hegy, völgy új színre változnak;

Fák, füvek, virágok versent illatoznak;

Zengnek a madárkák, s vígan játszadoznak;

S míglen itt az egyik, párját az erdőben

Hallván, utána nyög, s csattog az ernyőben,

Felrepül a másik amott a mezőben,

S égnek emelkedve zeng a levegőben -

Szíves hálát adván a nagy alkotónak,

S leckét, intő példát nékem halandónak:

Imádjam hatalmát az ottfennlakónak,

Mint kútfejét minden nagynak, szépnek, jónak!

Hordozzam békével felvállalt igámat,

Folytassam víg kedvvel kiszabott pályámat,

S szolgálván innen is népemet, hazámat,

Várjam, míg nyúgalom kövesse munkámat!

Felderül nékem is majd még valahára,

S nem biztat hiában remény súgára; -

Higgyem, hogy közel már pályám véghatára,

S nem vész el tűrésem, fáradságom ára.

Nyúgodjék hűlt hamvam akár e megyében,

Akár más idegen messze föld keblében:

Élni fog jó nevem feleim szívében,

Élni polgárimnak emlékezetében.

Voltak, s lehetnek még időnek jártával,

Kik, a természetnek szebb ajándékával

S a kedvező sorsnak több adományával

Birván, több jót tettek, s tesznek a hazával:

De kik, a mostoha csalárd szerencsének

Ellenére, tovább egyre küszködnének,

S érte jobb lélekkel többet eltűrnének -

Nincsenek, nem voltak, s nem is lehetnének!

És ím, elmém egén oszlik a borúlat;

Elhagyta szívemet a komor indúlat;

Lelkemben óhajtott csendes béke múlat;

S ha nedves még szemem - nem bús cseppet húllat.

Ó ti! kik fájdalmim tanúi valátok,

S valamint azokban híven osztozátok,

Most búm enyhülését örömmel halljátok,

Ti nemesebb szívű kevés jó barátok!

Jertek a természet hív anya-keblébe -

Hol minden mosolyg már a néző szemébe,

S mindenütt új csudák terjedvén elébe,

Mindenfelől “Isten! Isten!” zeng fülébe.

Itt a jámbor élet s józan ész hazája,

Itt az áldott béke s víg öröm tanyája;

Itt könnyebbül a szív terhes nyavalyája,

Itt derül az elme komor éjtszakája.

Te, kit a kegyes ég, atyai kedvében,

Már földi pályámnak első kezdetében

Vezérül az élet setét ösvényében,

S társul adott mind jó, mind balszerencsében;

Ki, hogy a főbb célra kalauzom lettél,

S e nehéz, e kemény, szűk útba vezettél,

Mivel félretérni soha nem engedtél,

Nevemnek népemnél oly jó hírt szerzettél,

Melyet (úgy ígéri lelkem bizodalma!)

Sem az álnok ajak s gonosz nyelv rágalma,

Sem a képmutatók otromba szidalma,

Sem vad üldözőmnek el nem ront hatalma;

Hagyd el, Múzsa, hagyd el e magánosságot,

Eredj, lásd még egyszer a magyar világot.

Szedj előbb egynéhány külföldi virágot,

Zöldellő borostyánt, s gyenge mirtus-ágot,

S köss velem koszorút barátim számára:

Egyet, melyet (szívem örök fájdalmára!)

Nem tehetvén többé tisztes homlokára,

Áldozatul vihess Dávidom sírjára;

S egyet olyant, hogy azt Elíza kedvesse

Örömmel fogadván fejére tehesse,

S mint hazánk még élő legjobb énekesse,

Mindenek láttára bátran viselhesse.

Fogd még ezt a szépen zöldellő kis ágot,

S ezt a nem múlandó gyönyörű virágot.

Tiszteld az asszonyi tiszta barátságot,

S változni nem tudó szent hajlandóságot. - -

Indulj: vedd utadat napkelet tájának;

S hív biztosa lévén híved szándékának,

Keresd fel határit ama szép hazának -

Árpád dicső népe boldog országának!

S elérkezvén oda, hol Komárom vára

Büszkén emelkedve néz a két Dunára,

Szállj haladék nélkül Virt kies dombjára,

S borulj le barátom gyepesült halmára.

Idegen messze föld csendes vidékéről,

Barátod mostani menedékhelyéről,

Jövök, hogy sírodnál szíve keservéről

Zengvén, tanú legyek örök hívségéről. - -

“Tudván igaz szíved s szelíd emberséged,

Tisztelt, becsült mindég minden jámbor téged;

S paizs gyanánt lévén neved, dicsőséged,

Az irígy - elnémult, s nem árthatott néked.

Kedves régi társam boldogult árnyéka!

Imhol társad végső szíves ajándéka...

Maradjon áldásban szent porod hajléka,

Dicsekedjék azzal Virt egész tájéka.

Míg a magyar nemzet az élők számában

Lészen, s helyet foglal a népek sorában;

Míg szent koronája szabad birtokában,

(A pánnonok s dákok hajdani honjában),

Le nem mond egészlen főbb örökségéről,

(Hasonlíthatatlan szépségű nyelvéről!) -

Nem feledkezik el múzsád érdeméről,

S szíveket ébresztő sok bölcs intéséről.”

Harmadik ének

Halottam elhagyván, keresd az élőket,

Hív Múzsa! s ezek közt a jeles költőket;

S szólítván egyenként és köszöntvén őket,

Óhajts mindnyájoknak boldogabb időket!

Emlékeztess kit-kit saját érdemére,

S munkálkodása főbb céljára, végére,

Mondd: hogy csak hazájok javára, díszére,

S az igaz látónak nézvén nagy tisztére,

Folytassák víg kedvvel nehéz pályájokat -

Űzzék gyors erővel feltett szándékjokat;

S nem hagyván csüggedni szent bizodalmokat,

Higgyék, hogy elérik méltó jutalmokat.

Lássák, mint kél máris Hunnia kertében

Új életre minden, a tavasz jöttében;

S mikép gyönyörködik szavok zengésében,

Valakinek ép vér buzog még erében!

Hallják, mint neveznek már itt is bennünket,

Mikép magasztalják dicső szép nyelvünket,

S majd lanthoz mérsékelt szíves énekünket,

Majd párosan zengő szabadabb versünket;

Mikép ismérkednek a magyar elmével,

Mikép annak minden jobb szüleményével,

S mind régibb íróink fényes érdemével,

mind élő társaink új győzedelmével.[7]

Így, kijutván egyszer a szőke Sajnáig,

Elhat nevök híre Herkul oszlopáig,

Onnét nagy Washington s Bolivár honjáig,

S tovább az Új-Világ végső határáig!

De már siess, Múzsám, s járj utad végére;

Siess a Bakonynak nyúgoti szélére.

Térj ama nagy költő kies lakhelyére,

S örömöt, szerelmet lehellő körére,

Ki, mint rég királyát fegyverrel s vérével,

Úgy ma Minervának szentelt életével

Nemzetét szolgálván, - míg bölcs énekével

S mindent lelkesítő lantja zengésével

Ott a hegyet völgyet érezni tanitja,

S a mult idők legszebb csudáit újítja,

Mind saját nagy nevét halhatatlanítja,

Mind népe jobb részét egyre boldogítja.

Szállj meg ott, s lásd, mint él hazánk édenében,

Imádva szeretett hölgye hív ölében; -

S szent magánossága csendes rejtekében

Lelvén, köszöntsed így barátja nevében:

Régi nagy magyarok jeles unokája,

Igaz jó polgárok tündöklő példája,

Árpád fiainak tüzes Petrárkája,

Néped hív bárdusa, dicső poétája!

Kit, mint rég Orfeust Rhodope vidéki,

(Hol fák, folyók, kövek hódoltanak néki),

Bámulva hallgatnak Balaton mellyéki,

S büszkélkedve néznek Sümeg szép tájéki;

Te, ki a természet anyai keblében,

E rengeteg erdők nyájas környékében,

Fellelt boldogságod teljes érzésében

Le-ledőlsz egy vén tölgy árnyékos tövében,

S úgy nézed a világ háborgó tengerét,

Úgy a föld szédelgő számos rab-emberét,

(Ki, vélt fő javának nem tehetvén szerét,

Átkozva késéri Fortúna szekerét);

Míg, nem birván szíved megindult árjával

S elméd gerjedező szent tüze lángjával,

S bajra kelvén Laura hív imádójával,

Vagy Morven királya dicső nagy fiával,

Úgy énekelsz Lízád számtalan ékéről,

S két egyező jó szív öröm-életéről,

S majd más hív szeretők bús történetéről,

Majd nemzeted régi vitéz erkölcséről;

Ó te, kinek lantod bájoló hangjára,

Mint hajdan Ámfion alkotó szavára

Majd Trója, majd Théba, világ csudájára -

Úgy kél ma Szalának már több fellegvára,

Hol híres ősitek puszta kőhajléki,

(Néhai nagyságok gyászos omladéki),

Mint Szelma s Balklúta mohos dőledéki,

Még imént csak róka s baglyok menedéki,

Újra felépülvén múzsád énekében,

Égig emelkednek dicsőség fényében,

S valamíg a Duna s Tisza környékében

Magyar lesz, fenn-lesznek emlékezetében:

Üdvöz légy, bajnokok igaz nemes vére!...

Élj! s énekelj gyakran néped örömére!

Terjeszd neved hírét a világ szélére,

S légy hazád, nemzeted öröklő díszére!

Míg itt más, hirdetvén saját kábaságát,

Más érdemetlennek imádja hivságát,

Vagy, követvén szíve rossz hajlandóságát,

Másnak kisebbségén építi nagyságát;

Míglen ott Bellóna, húsz békés országot

Felkevervén, s tűzbe hozván félvilágot,

Az ó törvény helyett új kemény rabságot

Készít, s köz háborút, köz nyomorúságot;

Míg amott a vad Márs, lerakván fegyverét,

Nyugtatja harcra-kész száz meg száz ezerét,

S itélvén a népek s királyok nagy perét,

Másnak osztja mások országát, emberét:

Zengj te a bölcseség szelíd érdeméről,

Zengj a főbb dicsőség igaz ösvényéről,

A béke s szabadság arany idejéről,

S e két legnagyobb kincs bátor védelméről!

Dicsérd Minervának áldott olajágát;

Mutasd a halandók földi boldogságát;

Terjeszd a józan ész mennyei világát;

Oszlasd embertársad lelki mély vakságát,

Ki, a bölcs természet egyenes útjáról

Eltérvén, s lemondván ezer kész javáról,

Alig emlékezik régi mivoltáról,

Léte s származása fő méltóságáról;

S míg itt - majd hitéért buzgó vak hevében

Öl, dúl, éget, pusztít hazája keblében,

Majd az emberiség s szabadság nevében

Ontja társa vérét bosszúja dühében,

Amott, nehéz láncok csüggvén a nyakáról,

Gondolkodni sem mer emberi jussáról,

S vagy átkozódva szól nyomorgatójáról,

Vagy kérkedve járma mély gyalázatjáról!

Nem tekintvén a múlt setétebb időket,

Nézd a mái napot, s a mostan élőket:

Háborogva töltvén oly sok esztendőket,

Annyi szélvész után - hol találod őket?

Az ész s tapasztalás partra vezették-e?

Vagy már bölcsebbekké s jobbakká tették-e?

Vajjon, valahára már elhihették-e,

S nem kételkedhetvén szivekbe vették-e,

Mennyi kárt, bajt, veszélyt elmellőzhetnének,

Ha látván özönét társaik vérének

S rettenetes halmát mindnyájok vétkének,

A törvény s igazság útjára térnének?

Vagy van-e még, vajjon! ki ma sem láthatja,

Hogy a népek sorsát isten igazgatja?

Ő! ki mindegyiket földig alázhatja,

S mint a kertész a fát, tőből kivághatja?...

Zengj, zengj a bölcsesség szelíd érdeméről

Zengj a főbb dicsőség igaz ösvényéről,

A béke s szabadság arany idejéről,

S e két legnagyobb kincs bátor védelméről!

Viseld, ó hív látó! felvett szent igádat,

Folytasd víg erővel ragyogó pályádat,

S halhatatlanítván nemzeti hárfádat,

Emeld énekeddel népedet, hazádat!

Támogasd ígéddel az elcsüggedt elmét;

Derítgesd andalgóbb társadnak értelmét;

Indítsd fel mellyében tisztább gerjedelmét,

Az igaznak, jónak, s szépnek hű szerelmét.

Helyheztesse díszét szelíd emberségben,

Érdemét közhasznú munkás tehetségben,

Erejét, oltalmát szoros egyezségben,

De fő bizodalmát s reményét az égben -

Az égben! Mert ügyét nem vak sors forgatja,

Tud, lát, s intéz mindent a Mindenek Atyja!

Kinek intő szavát ha híven hallgatja,

Áldását, kegyelmét bizonnyal várhatja.

Bár minden jó tettét itt bér nem követi,

(Mert legszebb jutalmát magában lelheti!)

Rosszat szülnek mindég rossz cselekedeti,

S a bűn a büntetést el nem kerülheti.

Szívében viselvén istene félelmét,

Követvén a törvény egyenes értelmét,

Tisztelvén, becsülvén koronás fejdelmét,

S nem kérvén, nem várván senkinek kegyelmét,

Tartsa fenn nemzeti szép tulajdonságát,

Szabad természete saját méltóságát,

Veszélyre nem hajtó tüzes bátorságát,

Bajnoki nagy lelkét, igaz magyarságát!

De tudván fő tárgyát polgári létének,

S része, tagja lévén hazája népének,

Feleljen meg szentül szentséges tisztének,

S könnyebbítse súlyát társa köz terhének.

Érezze, mely szégyen s gyalázat, azt vélni,

Hogy szabad más baját henyélve szemlélni,

Az egész kárával csak magának élni,

S minden érdem nélkül - jutalmat remélni!

(A buta kevélység ily csúf találmánya

Bűn s fertelem! ezt ő tudni se kívánja.

Erkölcs, emberiség, s te, mennynek leánya,

Szent igazság! te légy nagy szíve bálványa.)

Viseld azért, viseld felvállalt igádat,

Folytasd erős szívvel kiszabott pályádat,

Szolgáld szünet nélkül népedet, hazádat,

S higgyed, hogy illő bér követi munkádat.

Ébreszd a nagyra-nőtt fiatal lelkeket,

S jobb agyagból formált érzékeny szíveket;

Éleszd, neveld, intézd nyíló reményeket,

S jóra, szépre vágyó tűz-gerjedelmeket.

Mutasd a múlt idők fényes tűkörében,

Régi bajnokitok tisztelt erkölcsében,

Mint élnek mindenkor nevek jó hírében,

Feleik s hazájok emlékezetében,

Midazok, akiket Apolló szavára

Klíó, szép tetteik méltó jutalmára

S később unokáik intő példájára,

Felírt a dicsőség örök táblájára:

Míg számtalan mások, kik rég kevélykedtek,

S éltekben érdemmel nevet nem szerzettek,

Mióta márványok alá letétettek,

Olyanok, mint akik soha nem születtek!

Vesd el a jó magot annak idejében,

Ültess, munkálkodjál Hunnia kertében,

Gyomláld a maszlagot termékeny földében,

S bízzál - a magyarok kegyes istenében!

Nem csalhatván belső szentebb érzeményed,

Teljes bizodalom légyen fő törvényed.

Egykor, egy tavasszal kikél veteményed,

S szép gyümölcsöt hozand virágzó reményed.

Eljövend víg napja majd az aratásnak;

S polgárid, bőségét látván az áldásnak,

Csudálkozva nézik, s mutatják egymásnak,

S buzgó hálát adnak a serény munkásnak, -

Ki bár nyúgoszik már ciprusa tövében,

S elvette jutalmát saját erkölcsében,

Él még! s él örökké mindazok szívében,

Valakik becsülni tudják érdemében.

Nagy, s megmérhetetlen az elme hatalma:

Minden erőt legyőz ereje s oltalma;

S bár néha lassúnak látszik diadalma,

Nincs határ, melyen túl nem jut birodalma.

Ím! napok, esztendők, századok elmúlnak;

Égbe-ható magas hegyek lelapúlnak;

Dús, fényes várasok hamvokba borúlnak;

Nemzetek országok kivesznek, pusztúlnak:

Amit egy nagy lélek, szebb alkotmányában,

Bízván a jók viszont-hajlandóságában

S azonegy fő tárgyra törő szándékában,

Áldozatul letesz Pallás templomában,

Fennmarad! s nem enged az idő fogának,

Sem tűz erejének, sem vizek árjának,

Sem az ál cimborák dühös haragjának,

Sem a világ-győzők kevély hatalmának.

Így ő - míg a földnek csudált erősei

Eltünnek, mint az éj komor fellegei,

S lehullván kimúlnak számtalan népei,

Mint ősszel erdőkben a fák levelei, -

Egyre nevekedvén titkos erejében,

Mint csillag úgy ragyog honja bús egében;

S ha nem világíthat annak vidékében,

Száz messze tartományt részesít fényében.

Mély gyászba merültek Hella víg határi;

Tudatlan vad népnek szágódnak dandári

Ott, hol rég Phoebusnak állottak oltári,

S Péánt énekeltek Athéna polgári.

Dölfös úr parancsol, mint gyáva rabjának,

A vitéz s bölcs atyák korcs unokájának,

Ki, nyögve hurcolván terhét az igának,

Titokban siratja balsorsát honjának.

De Homér, de Pindar - teljes épségében

Virágzik elméje felséges mivében,

S lerontott, legázolt hazája helyében

Hazát lel a világ minden szegletében;

S hirdetvén mindenütt nemzete nagyságát,

Ritka bölcseségét, jeles méltóságát,

Erőszak-útáló nemes bátorságát,

S életénél drágább arany szabadságát,

Inti maradékit a balszerencsében; -

Míg talán, az idők változó mentében,

Új tüzet lobbantván egy-két jobb elmében,

Kész segédül lehet népe szükségében.

Kárthágó, tengerek asszonya, királya,

Hová lett? hol kincse, s vérengző dagálya?

Hol Trója? hol Tírus?... Örök éj homálya

Rejtvén, az utazó helyét sem találja!

Leesvén nagysága magas tetejéről,

Így tünt el sok más nép a földnek színéről;

De hallgat a múzsa híréről, nevéről,

S nem tesz bizonyságot nemzeti létéről.

Ím! a régi világ kevély fővárossa

Csúffá lett; rabláncon nyög mái lakossa,

S falát a bús Tibris szégyenkedve mossa:

Él, oktat, int Máró, s Tibur nagy lantossa;

Int ezek s több mások szelíd bölcsesége,

S gyönyörködtet szavok mennyei szépsége,

S míg tengelyén forog a föld kereksége,

El nem borul soha nevek dicsősége.

Európa most támadt északi csudája,

A vitézek s bárdok ama fő példája,

Akinek hogy újra megzendült hárfája,

Egyszerre felkele sírjából hazája;

S akinek jajszavát hallván énekemből,

Könyvet látsz folyni már itt is minden szemből,

Valamíg a világ új zavarba nem dől,

E nagy bárd ki nem hal az emberi nemből.

Úgy van! A büszkeség márvány-oszlopai,

A gőgös hatalom tornyos hajlékai

S egekbe felnyúló roppant kőhalmai -

Veszendők! s maholnap szelek játékai;

A legdicsőbb király fejdelmi pálcája

Eltörik, s porba hull arany koronája:

Nem árt az elmének sem halál kaszája,

Sem régiség foga s emésztő rozsdája!

Fenn, fenn van ő mindég egész épségében

Időknek fogytáig tartó szép mivében,

Ragyogván tulajdon fényes érdemében,

S élvén, uralkodván a jóknak szívében,

S dicsőítvén nevét szerelme tárgyának,

Erkölcsét hazája több hű bajnokának,

S nagy lelkét múzsája bölcs pártfogójának -

Például a később századok fiának!

Ily nagy és szent erő teljes birtokában

Hazád bölcseinek ragyogván sorában,

S e végtelen szélvész setét homályában

Egyre világítván társadnak útjában,

Bátorítsd, vezéreld vágyása céljához; -

Éleszd bizodalmát a népek urához;

Erősítsd szerelmét dicső szép honjához,

S honja minden igaz, minden jó fiához.

Szolgáljon most ennek, egész erejével,

Eszével, karjával, s egyéb értékével.

Amit kiki tehet, tegye kész elmével,

S ha mit érte szenved - viselje békével!

Lágyítgasd a durva hideg keménységet,

Irtogasd a gonosz kaján irígységet,

Az oktalan, gyáva, buta kevélységet,

S ezek rút fajzatját, a vad gyűlölséget -

Mely már századoktól népedet zaklatja,

S erejét fogyasztván addig sanyargatja,

Míg önnönmagából végre kiforgatja,

S utolsó veszélyre, romlásra juttatja:

Hacsak a nagy isten atyai kegyelme

Nem segít! ha minden jobb s tehetősb elme,

S ha kivált a nemzet saját köz értelme

Nem teszi, hogy szünjék e mirígy fertelme!

Zengd, ajánld magasztald a szent egyezséget,

Az egymáshoz vonszó s hajlandó készséget,

Férfiakhoz illő nyílt egyenességet,

S csélcsapság-útáló rokon szívességet. -

Égből-vett nagy tiszted hív gyakorlásában,

Bízván az igazság győző hatalmában,

S mind feleid sok szép tulajdonságában,

Mind saját szándékod tiszta jóságában,

Idézz minden magyart Sajó vidékére,

Hol özönnel omlott őseitek vére; -

Vezesd onnan Várna s Mohács mezejére,

Hol örök gyász borult hazátok egére!

Mutatván ott helyét Lajos táborának

S még ma is torlatlan szörnyű halálának,

S éreztetvén okát honja sok bajának,

(Kútfejét számtalan keserves kárának!)

Kösd e hármas leckét ott újra szívére!...

S oszlopot emelvén népe sírhelyére,

Lángoló betűkkel vágd fel a kövére,

Mi a gyűlölködés, visszálkodás bére!

Mond: (mert ezt eléggé sohasem hallhatja!)

Hogy a népek sorsát isten igazgatja -

Aki mind bűnökért megadóztathatja,

Mind tőlök a veszélyt messze háríthatja;

Ő! ki mindnyájokat előre serkenti,

S halálos álmokból gyakran felrettenti,

De, ha bús végzésit egyszer kijelenti,

A vakmerő kevélyt többé meg nem menti!

Ott, hol a vak ösztön már a józan észen

S minden jobb szándékon győzedelmet vészen;

Ott, hol az ég átka lévén az egészen,

Egy rész a másikon erőszakot tészen;

Ott, hol már fejektől a tagok megválnak,

S vad kények követve - jobbágy a királynak,

Nagyok a törvénynek bátran ellentállnak,

S hazájok kárával magoknak használnak;

Ott, hol az érdemnek büntetés az ára;

Hol a hatalmasok, ég s föld bosszújára,

Az álnok rablelket a jók jutalmára,

A jámbort a rossznak juttatják sorsára;

S nevetvén hagyásit az élő istennek,

A megnyílt örvénytől vissza nem rettennek,

S az igazság útján egyaránt nem mennek, -

Vétkesek mindnyájan, s veszni kell mindennek!

Nem aggódván azért senki rossz kedvével,

(Sem az irígy lelkek ingerkedésével,

Sem a képmutatók garázda nyelvével,

Sem más patvarkodók s cimborák dühével),

Útáltasd, gyűlöltesd a rút feslettséget,

A dagályt, hivságot, kába délcegséget,

Dicsőítsd, magasztald a szép egyezséget,

Nyájas bizodalmat, szíves emberséget!

Építs dőlt falain hazád templomának;

Vess gátot a vétkek fertelmes árjának,

Akadályt az idő siető szárnyának

S mindent-megemésztő kegyetlen fogának.

Zengj, énekelj gyakran néped örömére;

Fáradozz, munkálkodj javára, díszére;

Siess, siess bátran pályádnak végére,

S légy a magyar bárdok példája, vezére!

Nem múlandók a te kezed alkotmányi,

Koszorúra méltók elméd találmányi:

Melyekért míg téged Helikon leányi

Szebbel tisztelnének, - ezt küldi Batsányi;

Ama külföldeken bujdosó barátod,

Kinek szíve régen s örökre sajátod,

S kiért most - jól tudván, hogy többé nem látod,

Néha sohajtásod az égre bocsátod!

Így szólván, hív Múzsa! helyheztesd fejére

Zöldelő koszorúd; - s végy búcsút végtére.

De, tekintvén szíve megújult sebére,

Vígasztald! s mondd még ezt engesztelésére:

Mérsékeld fájdalmát bánatos lelkednek;

Töröld le cseppjeit nedvesült szemednek.

Vídulj! majd nyakára borulsz még hívednek

Ott - hol az igazak többé nem szenvednek!

Ott, az örök béke csendes kebelében,

Ama jámbor lelkek áldott seregében,

Kik, földi pályájok ezer veszélyében

Meg nem tántorodván tárgyok űzésében,

Bő jutalmat nyertek fáradozásokkal,

S most együtt örülnek sok más hű bajnokkal,

Míg tudós munkájuk s jeles példájokkal

Még ma is jót tesznek egész hazájokkal.

Úgy van. Ott, hol Zrínyi, dicső nagyatyjával,

Gyöngyösi Keménnyel s Murány asszonyával,

Hol Faludi s Ányos, több jó bajtársával,

Orczi Telekivel, s lelki barátjával,

Nyert diadalmokon együtt örvendeznek, -

S minthogy feleikről ott sem feledkeznek,

Sőt követőikről gyakran értekeznek,

Téged, kedves Hímfi! vígadva neveznek;

Ott egykor majd egymást újra meglátjátok!...

S valamint ők áldva néznek ma tirátok,

Úgy majd ti - kiszolgált szerelmes hazátok

Jobb fiait ott is áldani fogjátok;

Boldogok mindketten! itt, a jók szívében

S neveteknek élvén emlékezetében;

Ott, örvendvén azok szent egyezségében

S imádott hölgyetek égő szerelmében.