A’ Magyar Músának háladatos öröme

Már Mátyás Királynak szerencsés korában

látni volt Budának hajdani várában

a’ műveltt elméknek szép szüleménnyeit,

a’ mester kezeknek ragyogó műveit.

A’ gazdag paloták roppant templomokkal,

a’ szép márvány kertek ékes piaczokkal

buzogva látszottak azonn versengeni,

mikép kellyen Budát fényre segíteni?

Nyilván tündöklöttek a’ réz öntemények,

‘s a’ marványbúl vágott remek képzemények;

még az arany ‘s ezüst, hajszálas munkákban,

rajzolatok között fénylett a’ szobákban.

Volt már akkor böcse a’ könyvszekrényeknek,

mint a’ szépen gyártott házi edényeknek.

Itt hímzett szőnyegek függtek Frígyiábúl,

drága szövevények amott Persiábúl.

Kérkedtek a’ táblák Sínai csészékkel,

az edzett fegyverek nemes kövecskékkel.

Égtek a’ gyémántok a’ karpereczekenn,

ragyogtak a’ gyöngyök az öltözetekenn.

Itt a’ muzáika tündöklött képekben,

amott az öntött szín zománczos művekben,

‘s valamerre fordúlt szeme a’ Magyarnak,

gyümölcsére akadt az elmés pazárnak,

mellyek megbájolván érzékenységeit,

jóra édesítsék szép tehetségeit.

A’ mi Augustus volt ezekben Rómának,

az volt Mátyás Király régenten Budának.

Óh szerencsés üdők! hová enyésztetek?

Hazánknak díszei! sírba senyvedtetek,

mint az imént megnyíltt rósának arczai,

mellyekre a’ napnak déli sugárai

sebesen hervasztó tüzeket lehelnek.

A’ büntető Egek csapással felelnek

valamint az eggyes embernek vétkére,

úgy az Országoknak köz tévedésére.

Elhagyván népünknek akkori Naggyai,

ősi kormányunknak legfőbb oszlopai,

a’ józan erkölcsnek szelíd ösvénnyeit,

láb alá tapodták kegyes törvénnyeit

a’ mennybűl leszállott örök Bölcsességnek,

eggyetlen dajkáit a’ köz emberségnek.

A’ gazdag bőségnek bájos kebelében,

‘s a’ puhító kéjnek mirígyes ölében,

nagyra lett lelkeket mély álomba lejtvén,

‘s felséges tisztyeket könnyen elfelejtvén,

mérték nélkűl űzték rendetlen kénnyeket,

‘s az erkölcsrongáló gyönyörűségeket.

Nem ügyelt már senki a’ Haza’ javára,

hanem csak házának dölfös pompájára,

feláldozván ennek mind az igazságot,

mind a’ keresztényhez illő jámborságot.

Nem volt már szeretet nemes tarsaikhoz,

sem irgalom bennek pór jobbágyaikhoz.

Mint a’ gyenge nádszál minden szellőcskére,

úgy hajlottak ők is minden intésére

a’ sokfelé vonó rút pártoskodásnak,

melly bizonyos annya a’ végső romlásnak.

Óh! az illy iszonyú méltatlanságokra,

‘s vad népekhez illő alacsonyságokra

az Egek mindenkor ostorral felelnek!

Mint mikor a’ felhők tornyonkint felkelnek

gőzölgő színérűl a’ hevűltt vizeknek,

vagy mély völgyeibűl a’ ködös hegyeknek,

‘s a’ sebes szélvésznek érkezvén szárnyainn,

hamar elterjednek az égnek bóttyainn.

Bús homály földi be a’ zöld környékeket;

magos habok dúllyák a’ kék tengereket;

a’ szélnek forgási tölgyeket irtanak,

vad ütközettyei tornyokot rontanak;

húllnak a’ mennykövek a’ gőgös csúcsokra:

morgással felelnek csattogó szavokra

a’ kopár hegyeknek szirtes oldalai.

Jég érkezik végre, ‘s érő kalásszai

a’ gazdag mezőnek a’ fák’ gyümölcsével,

‘s a’ veteményeknek gyenge seregével

mord csapási alatt itt megsoványodnak,

ott meg üdő előtt sírba homorodnak.

Az elréműltt lakos, bűneit vádolván,

‘s feje felett kezét egymásba kúcsolván,

jaj szók köztt sirattya enyészni kincseit,

éhen haldoklani kedves gyermekeit.

Így ütött Szolimán veszendő népünkre,

így áradt ki hadgya termékeny földünkre!

Péter’ vára ‘s Újlak hatalmába jutván,

‘s népével Mohácsig gát nélkűl felfutván,

porba tapodta itt színét Nemzetünknek,

ledúlta virágját nevedék fényünknek.

Vonny fátyolt, óh Músám, e’ gyászos esetre!

Nem tekínthet magyar e’ bús ütközetre,

a’ nélkűl, hogy szeme könyvbe ne borúllyon,

jó szíve keserves búnak ne indúllyon.

Hamar elérkezett Szolimán Budára,

honnan embertelen parancsolattyára

fegyveres népei szerteszét futottak,

‘s dühös marhák gyanánt öltek, pusztítottak.

Valamerre mentek e’ gyilkos seregek,

nyomokban látszottak a’ sok füstfellegek

a’ gyújtott falukbúl égig tornyosodni,

a’ roppantt várasok porba homorodni.

Halálra hurczolták a’ réműltt pórokot,

kik védni akarták vékony vagyonnyokot.

Haltak lábok alatt a’ gazdag vetések,

egész Édent rontván majd minden lépések.

A’ hová tekíntett szeme a’ Magyarnak,

újjulását látta a’ puszta zavarnak,

mellybűl az Alkotó kivonta földünköt,

‘s utánna az elme számtalan telkünköt.

Ott kastélyok égtek, itt tornyok roskadtak,

mellyekrűl a’ lángok még tovább áradtak.

Rakásra süllyedtek a’ rablott templomok,

pusztán veteredtek az árva klastromok.

Csak az egy erdőknek ernyes rejtekei

voltak még azoknak menedékhelyei,

kik meg nem óhatván dúzs keresménnyeket,

kíméllni akarták tengődő élteket;

de áh! itt sem leltek óhajtott oltalmat!

Hasztalan koldúltak szegények! irgalmat

térgyeikenn állva a’ mord ellenségtűl,

ki elragadtatván a’ vak dühösségtűl,

még az erdőköt is körbe rekesztette,

‘s átkutatván, tűzzel porrá emésztette.

Falkánkint űzte ki azutánn népünköt,

hogy lakossaitúl megfosztván földünköt,

védetlennek tegye a’ Magyar Nemzetet,

szolgákkal megtömje a’ Török mecsetet.

Itt magzattyok utánn az anyák jajgatván,

amott a’ gyermekek annyokot siratván,

itt a’ nők kesergvén eltüntt férjeikért,

amott a’ leánykák hű szeretőikért,

még a’ bús férjfiak megrázván lánczokot,

hasztalan’ forralták titkos bosszújokot,

csoportonkint mentek az örök rabságra,

sívó zokogással nézvén az országra,

mellynek kebelében jobb sorsra születtek,

‘s áh! soha nem képzett vészre neveltettek.

Lelkeknek gondolnád halavány nyájokot,

kik csak most hagyván el testborítékjokot,

Hermestűl űzetnek Cháron’ csónokjához,

‘s innen mord Plútónak kormos kapujához.

A’ királyné utánn színe Nemzetünknek

‘s maradék falkája fegyveres népünknek

réműlve szaladtak Posony’ várassába,

a’ rabló Töröknek erősb hatalmába

kerűlni engedvén ingatlan javokot,

‘s futásra nem termett temérdek nyájokot.

A’ pogány seregek gátra nem akadván,

‘s Balaton’ taváig hamar kiáradván,

kénnyekre töltöztek az életházakbúl,

csúf játékot űztek az erős várakbúl.

Csak Marótnál leltek Magyar vitézeket,

kik megállították ügyekezeteket;

de hozzájok képest felette kevesek,

‘s győzedelmeskedni nem lévén képesek,

áttörtt sánczaik köztt kard alá vonattak,

‘s jeles hűségekért felmészároltattak.

Tudgya, mi lett volna haldokló Honunkbúl,

ha dühös Szolimánt elpusztúltt lakunkbúl

eggy török barátnak vásott bajnoksága,

kinek szava utánn fellázultt országa,

ki nem hítta volna zavartt Ázsiába,

hogy vissza hurczollya előbbi jármába.

Akkor Apollónak öntött formájával

Hercules’ képét is elvitte magával,

mellyeket valaha dicső Mátyásunknak,

ékesítésére legfőbb várasunknak,

Tráguri Jakabnak formált mestersége.

De a’ vad Töröknek bamba kevélysége

nem volt képes élni sem diadalmával,

sem tőlünk elhurczoltt gazdag prédájával.

Dajkáló Angyala nevedék Honunknak,

bölcs igazgatója nemzeti sorsunknak,

szemlélvén ezeket mennyei székébűl,

‘s kitörűlvén könyét kesergő szemébűl,

sínlő Nemzetünknek fennmaradt Naggyait,

kik eggyütt siratták temérdek kárait

a’ fénybűl homályba lesüllyedtt Hazának,

a’ nélkűl, hogy nem rég keltt boldogságának

legázoltt virágját lábra segíthetnék,

vagy csak az utolsó vésztűl megmenthetnék,

sok jó sugarlással kegyesen nyugtatta,

‘s végre szíveiket illy szókkal biztatta:

«Ne haggyátok csüggni jó reménységteket!

Nem engedem veszni ősi fényeteket.

A’ Mohácsi hadnak éretlen buzgása

ne legyen földünknek utólsó romlása!

Elviszi Szolimán Hazánk’ dücsősségét,

elviszi népünknek ősi vitézségét.

Nézzétek, melly gőggel diadalmaskodik?

ál szerencséjében miként nyalkáskodik?

melly büszkén kérkedik Hercules’ képével,

mint híres erőnknek ragyogó jelével?

Apollónak mássát nem tudván böcsűlni,

mivel a’ vadságbúl ép észre serdűlni,

a’ kegyes Músáknak kies kebelében,

annyi mint puhúlni, buta törvénnyében.

Lesznek még eggykorig magyar pártossai,

kiket arra bírnak igértt oltalmai,

hogy felekre osszák Hazánknak Naggyait,

‘s felvirágzásának halasszák napjait.

De súlyos jármábúl gőgös hatalmának

keze alá jutván kegyes Austriának

végtére Nemzetünk, ismét virágozni,

ismét erejére fog majd lábbadozni.

E’ Felséges Háztúl hűven dajkáltatván,

‘s új veszéllyeibűl többször kivonatván,

ismét fényleni fog újjúltt dücsőssége,

tündőkleni neve, nőni vitézsége.

Végre eggy Főherczeg, mint Nádorispányunk,

Atyánk, Kórmányozónk, Bírónk, Kapitányunk,

tökélletességre viszi majd fényünköt,

mellyre segíteni omló Nemzetünköt

dücsősséges nevű Ősei kezdették,

mihelyt kórmányunkot kezeikbe vették.

Át fogja szép esze látni JÓSEFünknek,

mert neve JÓSEF lessz e’ bölcs Herczegünknek -

hogy hazaszerető eggy Nemzet sem lehet,

sem virágzásában előre nem mehet,

melly anyanyelvével belső kórmánnyában,

törvényszékeiben, köz oskolájában

élni nem ügyekszik, haltt nyelvvel kínlódván,

vagy olly idegennel fonákúl bajlódván,

melly kül nevelőktűl, fénnyének vesztére,

‘s örökös Urának nagy rövidségére,

a’ külső erkölcsnek vak imádásával,

a’ honinak pedig nyers útálásával

öntetik szívébe az ifiúságnak,

mellybűl gyámolokot reméll az országnak.

Láttya majd Londonnak fényes példájábúl,

Franczia országnak hatalmasságábúl,

hogy a’ művelt elme annya nagy fénnyeknek,

anyanyelvek pedig dajkája eszeknek;

és hogy soha olly nép fel nem jut sorsokhoz,

melly, hogy betörhessen a’ tudományokhoz,

mellyekkel amazok töstént ösmerkednek,

mihelyt a’ bőcsőbűl lábra verekednek,

idegen nyelveket kénytelen tanúlni,

‘s csak zöld vénségében kezdhet okosúlni.

Átláttya majd azt is, hogy hadi népünknek,

ha védője kíván lenni Nemzetünknek,

nem elég ragyogni vitéz merészséggel,

hogy megütközhessen ollyas ellenséggel,

ki a’ Nemzeteknek Történeteibűl,

‘s a’ Tudományoknak kincses szekrényibűl

számtalan sükeres hadi fortélyokot,

új sánczolásokot, hasznos szerszámokot,

a’ tartományoknak legkisebb szugait,

a’ folyóvizeknek kígyó járásait,

a’ hadi műveknek számos ágaival,

‘s a’ táborozásnak minden titkaival,

hadi oskolákban serényen tanúlván,

‘s kis korátúl fogva ezekben aggúlván,

kénnye szerínt játszik ama’ seregekkel,

kik a’ harczban élni nem tudnak eszekkel.

Láttya mind ezeket sok jeles példábúl,

‘s kiemeli végre méltatlan porábúl

korcsos fiaitúl megvetett nyelvünköt,

‘s jobb lábra állíttya hadi seregünköt.

Akarjátok tudni, érdemes Hűveim!

mikor tellyesednek jövendőléseim?»

így folytatta szavát Angyala Földünknek

egybegyűltt színéhez akkori Népünknek;

íme! jelt is adok, mellybűl onokáink

lássák, hogy enyésznek vészes nyavalyáink!

A’ Bánáti résznek eggyik falujában

lelnek majd eggy képet a’ földnek gyomrában,

melly Herculest fogja rézben ábrázolni.

SZENT GYÖRGYI KISS ANTAL meg tudván fontolni,

hogy híres Istene az ó vitézségnek

legkiváltabb illik eggy Főherczegségnek

eggy Nádorispánynak kórmányzó kezébe,

oda ajánllya majd JÓSEFünk’ kedvébe.

De Nádorispányunk őtet levelével

‘s eggy gyűrűn kövekbe foglaltt Nagy Nevével

emlékezet gyanánt megajándékozza,

‘s Herculesnek képét Hazánknak áldozza

SZÉCSÉNYI FERENCZtűl szerzett könyvházába;

visszatérítvén így mássát a’ Hazába

annak, a’ mit elvitt Szolimán’ vadsága,

‘s böcsűlni nem tudott negédes vaksága;

‘s még itt sem tekíntvén tulajdon fénnyére,

hanem csak Honunknak dűcsőítésére.

De puszta jelével a’ szín vitézségnek

nem vet JÓSEF határt a’ kegyelmességnek.

Majd törvényt is szerez kellemes nyelvünkrűl,

‘s levonván majomnak nem termett népünkrűl

kölcsönvett zubonnyát hajdani Rómának,

magyarúl viteti ügyét a’ Hazának;

a’ vitéznek pedig oskolát állíttat,

mellyben Nemeseinknek útakot simíttat

megtanulására a’ bölcs bajnokságnak

szinte közepetténn ‘s nyelvénn az Országnak.»

Így szóllott az Angyal. Egek segítsétek!

Hazánknak e’ Gyöngyét soká’ éltessétek,

hogy, a’ mit elkezdett nemes kegyességgel,

végbe is vihesse bajnok serénységgel.