A magyar paraszt

Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel

száguld tovább gőzvasút veled,

s a hajnal mérgező lehelletével

leng tejszinűn az alvó táj felett.

Merengve megy előre, méla, álmos,

lovát magára hagyja, szántani,

olykor kitárja karját, mint a táltos,

csillognak inge hószín fodrai.

Roskadt inakkal lassan ballag aztán,

bölcs mélabú van napsütötte arcán,

de szem nem látta őt könnyezni még.

Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,

döbbenve nézem, mint halad előttem,

és nem tudom, mi bántja nagy szivét.