A MAGYAR UGAR UJRA ÉNEKEL

Érzem már az olthatatlan vágyat a Holnap után.

Eddig a Tegnapot fájtam.

Tüzek izztanak, lángok gyultanak, füstök vertenek,

Tegnapi máglya nyomoruságiból.

Az apám sorsa, az anyám kínja,

a kenyér átka, az ige átka, a vaksors átka,

berakott jajjok, felgórt sikolyok, marcangolt életek,

szivek, nyomorok, rothadó világ

törmelékei lobbantak lángra a

komor kohóban;

s kiégtek süvöltve, rőtt dühvel, gőgös lángolással,

mindent fölégtek,

mindent fölolvasztottak;

minden salakot kivetettek.

Kisírtam magam és most tiszta vagyok.

Átmentem a halál igája alatt és élni akarok.

Összeroppantam, sárba fetrengtem, vonaglottam a sírban.

És kinyújtottam kezemet a meleg után,

kinyitottam szemem a fény után

s szerelmesem hajfonadékába imádkoztam

feltámadás után.

S lassan lecsuszik felettem a sír röge kétfelé.

Kizsendül felettem a fű töve a nap felé,

s felbubban lelkem egy-egy buboréka opálos ködökben

a mindenség boldog végtelene felé.

Még a tél jege köti karjaimat.

De már az erekben cserdül a vér.

A gondolat bokrain duzzad a rügy.

Érzem, érzem a távoli dübörgést,

érzem a semmiből felszakadó erőt,

érzem az egekig fellobbanó élet ragyogó kivirulását.

A koporsóm már bölcsőm lett,

áldást suhognak az átokszelek,

reménységgel vetnek a tegnapi kaszások,

s duzzad duzzad a magyar puszták zordon igaza.

Ragyogó, ragyogó, ragyogó Holnap elébe.