A MARGITA FIA

(Hogy bántva-tartva lanyhán haladok,

Leszerszámolt paripám, Vakmerőség,

Szaladjon el most nyergeletlenül

S hordja össze az ének minden hősét,

Könnyűek ők, mert gondolatosak

S jó helyük is volt mindig e sorok közt

S szidván erkölcsét mi is e Századnak:

Lázadni is csak énbennem lázadnak.)

(Ha jól tudom, a maga Századát

Jó és rossz vátesz örökösen szidta

S mert zsémbelődni, káromkodni tud:

Már eo ipso költő minden szittya.

Koboz mikor ír heti krónikát,

Aranybullás magyar-kor jut eszembe:

Nyög az úr-had, meg már a pór is lázad:

Mentsd meg, király, révünkön, a hazánkat.)

(De Kozma Andor több, jobb valaki,

Mintsem érje értetlen félreértés:

Úri, ősi, poétás dolog ez,

Bár önző, mint őszi szerelemféltés.

A Deákné vásznánál hószerűbb

Magam se vagyok, de én is az alkut,

Két kézzel adnák, még akkor se kérem:

Erő a lelkünk és nem ál-szemérem.)

Gügyögtetni egy asszony gyermekét,

Ki szakadt boldog ágyékából másnak

S kinek lyány-anyját úgy vágytuk vala

Nyitásán az Életnek és a hársnak:

Nincs ennél csodább, forróbb valami,

Krisztusi tett, habár Ottokár tette:

Mária, József, Krisztus és ól-rácsok:

Názáret sarját áldom, a jó ácsot.

Művészet: hogy forrón megölelünk

Sorsainktól távol-eltévelygőket,

Ál-rokonokat, idegeneket,

Rég elhagyott vagy sohse talált nőket,

Gyermekeket, kik nem a mieink

S agg-népet, kit nem csünget a családfánk:

A Margita gyermekét szentté tette,

Hogy Ottokár, távol-apja, szerette.

De a gyerek, istenem, egy gyerek,

Olyan szépség, mint amilyen utálat,

Elégtétel egy asszonynak talán,

De férfinak, még ha apa is, bánat:

Életünk ellen jött tolakodó,

Bimbó-voltával korhadt bokrot sértő,

Ki magába van jól szerelmesedve,

Gyermekben annak nem telhet a kedve.

Ám Ottokár a Margita fiát

Anyja helyett s maga helyett imádta,

Mindazt, amitől bután elmaradt,

Most megint búsan, újból elkivánva.

Van ebben egy kis széchenyiskedés,

Hisz a nagy magyar tele volt hibákkal

S minden hibáknak egy vala a tője:

Szimbólumoknak volt a szeretője.

Az öreg Lánchíd egyik szimbolum

S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:

Nemsokára már semmi sem marad

Ez országban, mely külön álmunk ójja:

Germánnál, szlávnál ősibb álmokat

S a latinoknál furcsább furcsaságot.

Nem érek rá bús fajtámat szeretni

S fáj, hogy aki védi, csaló vagy senki.

De az bizonyos, hogy élni akar,

Mint zsidó hősnőm jelképezi szépen,

Keresztül Rákosin és Szemerén,

Keresztül sok rendetlen és igétlen

Gyávaságon, zavaron, helyzeten

S kissé túlzottan-honos zsidóinkon.

Ki nem beszédes, György úr, egyszer mondta:

Mi vagyunk Európa legbölcsebb bolondja.

Tehát biztos, hogy élni akarunk

S Úristenem, olyan nehéz elhúnyni:

Margita egyszer fölkapta fejét:

»Nem akarok az Élettől elbújni

S már úgy érzem, hogy szabad is vagyok

S talán holnap fűttetem fehér jachtom,

Kissé unom kipletykáltan szenvedni:

Hát élni kell és menni, menni, menni.«

És játszott a gyerekkel Ottokár

Mint ahogy páran a Sorsunkkal játszunk

S mink, a szemlélődő távoliak,

Véres, váratlan csillagokat láttunk

S láttuk, bódul a legszebb ember is

Ezen a Bécses, papos, úri tájon,

Hogy nincs, ami lelkünket összekösse

S akik volnánk is, sohse tartunk össze.

Elmegy Margita s Ottokár vele -

S zsebrák had helyett jön-e uralomra

Úribb, jobb sereg és értelmesebb

S nem csupán a tisztességében lomha?

Majd elmondom; ha tizenöt napot

Bír én szegény, agyon-próbált türelmem:

Annyit előre vallok, ilyen rosszul

Csak Isten bánhat velünk, aki bosszul.

Megcsókoltatnám beteg szívemet,

Valakivel, ki érdemes e csókra,

Kinek van elég hozzám-tapadott

Érezni- és elcsókolni-valója.

De ez a vers tán három folytatás

És azután elnémul szépen, enyhén,

Százszor ennyi készült iródni benne,

Ha itt, Pesten, ez olyan könnyen menne.

Tipegj végig százszor a szívemen

Rég elejtett asszonya Ottokárnak:

Veszélytelen s már elég zavaros

Lelke e bizarr, kis históriának.

Robbantani vágytam Hungáriát

S Margitám, pardon, Reád emlékeztem:

Politikát akartam jellel szőve

S nem Te hibád: szükségem volt egy Nőre.

Most nem tudom, hogy vajon Ottokár

Igéretek nyomán szaladt Utánad?

Csókolom a növekedő fiad,

Tán hazudok, de ezerszer bocsánat.

Mert hazudni legkönnyebb magyarul

S mert úgyis csak dühből tudok hazudni,

Magyar sors, csók - ki tudja, ami ránk vár?

Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár.