A megaggott világ-fiának emlékezete

“Reménség, reménség! be hamar megcsalál;

Vasmaeskával festve be heába valál!

Szomoru szivemet béborittá halál,

S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál.”

Szép termet, rózsaszint mutató ábrázat,

Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat,

Megrontott sok ifjat, nem kettőt, sem százat;

Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.

[Kis ajak, gyenge kéz hányat széditthetnek?

Szökő pillantások miként hevitthetnek?

Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek,

Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem győzhetnek?]

Életem tavasszán én is rabjok lettem,

Midőn szép Klórisom karjain nyöghettem;

S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem,

Paradicsom öröméről majd elfelejtkeztem!

Mulattam hivemmel kertek árnyékában,

Csendes magányosság édes homályába;

S áldozatot tevén Venus templomában,

Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.

Táncoló paloták, ti kedves heleim!

Hány titkot láttak ott csintalan szemeim,

Hány szivre repdeztek érzékenységeim,

S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!

Elmultak mind ezek, elmult vidámságom;

Szomoru gonddá vált régi nyájosságom;

Jelenti képemen csüggedt pirosságom,

Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!