A MEGFAGYOTT GYERMEK.

Ily késő éjtszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szivét bú tölti el;

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára űl, zokog

Az árva kis fiú:

»Anyám, oh kedves jó anyám!

Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!«

Az árva búsan zengi így

Kinos panaszait;

Felelve rá a téli szél

Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arczain;

Borzadva néz körűl, de itt

A holtak hantjain

Mély nyúgalom uralkodik;

A csend irtóztató,

Csak szél sohajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;

Lankadva visszadűl

A kedves dombra, - felsohajt,

S mély álomba merűl.

És ím az árva boldogúl,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai;

Az álom hív barát.

Szive még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai;

Csöndes-nyugodva alszik ott -

Meghaltak kínjai.