A MÉSZHARMAT.

‘Boldog volnék én! a köpűnek

Szorgalmatos polgárai

Helyembe szokták a virágok

Édes nedűjét hordani.

Boldog volnék! alattvalóim

Munkások, engedelmesek;

Ha szükség van s rabló rohan ránk,

Ön-életökkel védve meg.

De titkos vágy szorítja keblem,

Van egy emésztő bánatom:

Én rabkirálynő - a világot

A szép földet nem láthatom.

Míg a legkisebb rajbogár is

Bércen folyókon túl repűl,

S várják őt szép ifjú virágok

Én, - én vagyok rab egyedűl!’

A méhkirálynő zúgolódott.

S midőn a hűvös este jött:

Nem bírva vágyival, kicsúszott

Az őrtálló méhek között.

Az esthajnal piros világán,

A virágdús mező felett,

A légnek édes illatában.

Gyönyörben uszva repkedett.

S haza felé midőn elindúlt,

A lepkével találkozék;

Szép nyájasan köszöntve egymást...

‘Minő szép állat, boldog ég!’

Sohajt az ábrándos királynő,

S egész éjjel nem alhatott;

A pillangóval tépelődvén,

Alig várá a más napot.

Leszállt az est, - és a pirosló

Alkony szelíd sugárinál,

A kalandvágyó méhkirálynő

A köpüből ismét kiszáll.

De most a lég hüsét nem érzé,

Nem látta virúlt mezőt:

A nyájas pillangó körében

Az óra boldogan letőlt.

S midőn kiszállott harmadízben:

Csak a hajnal veté haza;

Forró csókok közt künn marasztá

A lepke édes ajaka.

S mely élvezett csókjok és szerelmök

Vétkes lehéből származott:

Lelt a hajnal a lombon édes,

De mérges szürke harmatot.

Megint kiment a méhkirálynő,

De nem találta a lepét:

Berket, mezőt bejárt sietve,

Keresvén várt szerelemesét.

És végre búsan szálla vissza;

De ah! a dolgos méhsereg

A köpü földjén halva fekszik, -

Ki él is még, igen beteg!

S kiált a megréműlt királynő:

‘Ah, kedves jó népem, mi lelt?’

S egy elhaló méhecske ajka

A kérdezőnek így felelt:

»Mézízü harmatot talált a

Berek zöld lombján seregünk;

És hazahordván, tőle a méz

Keserü lett, - s mi elveszünk!«

A méhkirálynő volt az utolsó,

Bujában ő is meghala.

E fájdalmas végvallomáson

Hidegűlvén meg ajaka:

‘Tiltott kéj a szívnek fulánkja!

Keserű lesz, bár csókja méz:

Az a csendes családi élet

Boldogságának sírja lész.’