A meyerlingi halott

Egy királyfi, szép, jó, kedves,

Eszményképe ifjuságnak,

Aminőt olykor szerelmes

Szűzek álmaikban látnak...

Ép, erős testben, lélekben.

Leventék virága, éke.

Sok nagy ország, nép egyetlen

Reménysége, büszkesége.

Ami drága e világon,

Mit kivánhat epedő szem,

Ami sok másnak csak álom:

Bírja mind valóban, bőven.

Szép fiatal felesége

Szende, mint husvéti bárány.

Egy kis lány repes feléje,

Angyal, templomok oltárán.

Gazdagsága mérhetetlen.

Fellegvára, palotája

Édeni kert közepében

Annyi, hogy se szere száma.

Ott az arany, ékszer, gyöngysor,

A sok gyémánt szemfényvesztőn

Úgy hever, mint jó terméskor

A vadalma, tilos erdőn.

Ott a koronák csoportja,

Bűvös fényt lövellve szerte.

Ha tizenkét feje volna,

Jutna egy-egy mindegyikre.

Látva ezt, fájón, merengőn

Hajh mi sokan elgondolják:

Van bizony, van itt e földön -

Nem mese a tündérország.

S ennyi kincsnek, földi jónak,

Dicsőségnek öröklője,

- Ó, csodája szörnyü sorsnak! -

Halva fekszik ím, megölve.

Halva fekszik a királyfi;

Öngolyója fúrja testét.

Népek vándorolnak látni,

Hogy valóban elhihessék.

Ó, csak jertek is, csak jertek,

Nézzétek meg e koporsót,

Dús, szegény, aggastyán, gyermek,

Világbölcsek és tudósok;

Megtanulni, megkönnyezni,

Hogy mi hát e földi élet?!

Van-e sír, hol dics, fény, ennyi

Összeomlott, semmivé lett?

S jertek ide sorba mind ti,

A haláltól kik irtóztok,

És aztán nevessétek ki

E kimerült vén birkózót,

Aki itten eljátszotta

Legmerészebb mutatványát;

Kinek eztán a kunyhókba

Hanyatlását csak kacagják...

Nézzetek e hamvvederre

És ha jön a végső óra,

Jusson e kép eszetekbe

S haljatok meg mosolyogva...

Egy nagy név, utána pontnak

Egy golyó, és ezzel vége.

Ennyi áll majd írva rólad

A történetek könyvébe.

De azért nem léssz feledve.

Csak dohos sírbolt a könyvtár.

Múmiát rejt pergamenje.

Szebb, dicsőbb sor, ami rád vár.

Hogy kifosztva egy félszázad,

Hadd sirassa a történet

Veszteségét a világnak -

De te örvendj a cserének.

Szárnyain tündérregének

Neved a földet bejárja.

Rólad zúg majd a szeleknek

Méla bánatos hárfája.

Költők énekelnek rólad

Versenyezve váltig, dalban,

S akit emleget dalnok-lant,

Az igazi halhatatlan.

Boltozatos titkos erdő

Halkan csörrenő patakja

Zengedez majd rejtelmedről

Szaggatott hangon, zokogva.

Arató lányok, legények

Hazamenve éjszakára,

Adogatják át regényed

Unokáról unokákra,

Mialatt a nyári égen

Hallgatózó csillagoknak

Reszketeg szelíd fényében;

Nagy, nehéz könnyek ragyognak.

Várak omlanak, bedőlnek

Koronás fejek kriptái;

A rege még szól felőled:

“Egyszer volt egy szép királyfi,

Kinek ágyát rózsakelyhek

S líliomokból vetették;

Kinek oly korán meg kellett

Halni, mert nagyon szerették”...