A mi házunk

Az ablakunk egy más világra nyílik,

nincs benne nappal és nincs benne éj.

Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,

lábunk alatt tízölnyi meredély.

Egyik szobából a másikba bolygunk,

hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,

hallunk kacajt is és meredten állunk -

dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.

A nevetésnek rég nem örülünk már,

és a síráson sírnunk nem szabad.

Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,

szájunkon higgadt, betanult szavak.

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,

fonákra fordult mindegyik kilincs.

Elment az élet innen - mit keressük? -

nincs, ami van és van az, ami nincs.

Más szenved attól, ami tépi-szúrja

s megfogja, ami ledöfi, a kést.

Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból

szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk

megvastagult vartól dagadt sebünk.

Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,

ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?