A Mohácsi Veszedelem

A mint Baranyának kövér határában

Tévelyeg a Duna Belgrádra folytában,

Egy kis Mező-Várost tettek a partjára,

Hogy sírna a Magyar ennek hallására.

Mohácsnak nevezték; s az lett a Hazának,

Mi a híres Kanna hajdani Rómának!

Maradék! kinek ez oszlopot emelem,

Hazánk veszedelmén jer! keseregj velem.

Még a nyár mind tartott; a munka is vele, -

A meg érett kalász jó maggal vólt tele,

S édesen bíztatta a szegény Parasztot,

Kit a múlt ősz ólta olly sokszor fárasztott:

A midőn Szulimán Császár hamarjába

Két-száz ezer néppel bé üt a Hazába;

Ki is ágyújival hogy egy két jelt adott,

A mezőről minden jajgatva szaladott;

S hogy végső inségbe ejtné maga magát,

Könybe lábbadtt szemmel fel gyújtja asztagát.

Környűl-állásait vévén gondolóra,

Lajos, az erőtlen, el hal e jaj-szóra.

A sok ütközetek, a sok véres csaták,

Próbáltt Vitézeit nagyon meg fogyaták.

Várna sírhalmai még mind kékellettek,

Gyászos emlékezet lebegvén felettek.

A Dózsa világa sem múlt el olly régen,

Hogy ez meg ne tetszett vólna a községen. -

El fogyott a Magyar; - eggyütt még sem tartott,

Rontván maga alatt szüntelen a partot! - -

Ezt látván, sírt Lajos, méltán is sírhatott, -

Nagyobb vólt a veszély annál, mint látszatott.

Már a Török tábor fellyűl jött Eszéken,

Annyit követvén el a nyomorúltt népen,

Hogy e rémíttéssel pusztíttó mennykőre

Fel nem vette magát két-száz esztendőre.