A MOHOK.

Követségben, két szál moh jött a

Tündérnőhöz s beszélt:

Te meggyógyítád a virágok

Fájdalmait, sebét.

Im, üdvözöltet általunk a

Mohoknak erdeje:

Hatalmad jóvoltát s kegyelmed

Éreztessed vele!

A mohok kisded népe közt él

Egy ősi hagyomány:

Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves

Valánk a bérc fokán.

Hasonlitunk is a fenyőhöz,

De ebben nincs öröm;

Mert alacsony, bús törpeségben

Tengődünk e kövön.

Tündér! add vissza kis mohoknak

Elébbi termetünk,

Hogy ismét a bércet borító

Sötét fenyves legyünk!

,Magas fenyves valátok egykor:

S vagytok kicsiny mohok,

Elbűvölés nehéz hatalma

Feküdve rajtatok.

Szegény asszony élt hajdanában,

Táplálgatván magát;

S hogy száraz fát szedett az erdőn,

Egy abroncsot talált.

Gondolta: kulcsából kibontván,

Jó lesz ez is neki!

S hogy jobban a zajdába férjen:

Apróra tördeli.

De amidőn magát kirúgta

Az abroncs: - hirtelen

Emberré változott, - az asszony

Se holt, se eleven...

Nagyot nyujtózván szólt az ember:

Jó asszony, köszönöm!

A bűvös bodnár kínozott meg,

Kivel sok a pöröm.

De szólj: mivel szolgálhatom meg

Szives jó’karatod?’

S gyorsan felelt az asszony, amit

Ijedtében tudott:

Légy keresztapja gyermekemnek...!

Jó! mond az idegen,

S hogy majd a vig keresztelőbe

Maga is elmegyen.

A lányka meglett, s nőve szépen

Kifejlett idején;

Félkeze volt anyjának, olyan

Szófogadó, serény.

Szivén szelidség, s kellemektől

Tündöklött homloka;

Látszott rajt a keresztapának

Tündér-ajándoka.

De a szegény asszony beteg lett,

S elküldé gyermekét

Fürdőfűért, melytől bajára

Könnyebbülést remélt.

Kiment a lányka és az erdőn

Gyógyfüveket szedett,

Midőn az irígy fenyvek, össze-

Sugtak feje felett:

No lássátok! fű és virág itt

Most is gyéren terem...

Jertek, boszúljuk meg magunk e

Pusztító gyermeken!

S földig borúlva lombjaikkal

Az ösvényt elfedik;

És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy

Szélvész kerekedik.

S hogy fel s alá ijedve futkos

Az eltévedt leány:

Az ág megtépi köntösét, és

Sebet karmol nyakán.

Sír a lány: hogy huzom ki itt a

Félelmes éjszakát?

Ki visz anyámhoz? s egy közel hang

Felel: keresztapád!

Nyájas, jó embert lát a gyermek,

Kezében görbe bot;

Haza vezetlek én, leányom,

Ne búsulj, légy nyugodt!

Aztán botjával nagy keresztet

Rajzolt a levegőn...

Mire a zúgó fenyveseknek

Csak a hült helye lőn.

Apró, zöldes moh lett a földön,

Hogy aki abba jár:

Ne tévedjen meg sűrejében

A legkisebb bogár.

Valátok zúgó, büszke fenyvek,

Most törpe kis mohok;

Mig a megbűvölési évek

Eltelnek rajtatok!’