A múlt dalaiból

Kék ibolyát kerestem,

még fenn se volt a hajnal,

aztán csokorba fűztem

vágyó tüzes sohajjal.

Megindulék a réten,

s a kedvesem kerestem,

a gyenge szép virág meg

elhervadt kezemben.

Most a fejük lehajtják,

s mind bánatosan esdik:

„Temess el, reggel éltünk,

s meghaltunk, íme estig.”

Nem, nem te vagy a gyenge s bűnös,

búmnak magam vagyok oka,

én büszke voltam, ámde szent te,

te nem hagyhattál el soha.

Száguld a föld, s elhagyja hűtlen

az életosztó fény-napot,

és azt hiszi, a nap hagyá el,

ha rája gyengébben ragyog.