A MÚLTBÓL

Mosolygott rám sok szép leányajk,

Szeretkezém sok szép leánnyal,

Élvet kinált a lomb, a rózsa,

Sok titkos-édes pásztoróra.

Pazar fényt szórt reám az égbolt,

A mindenség ködfátyolkép volt,

Ezüst folyam, arany virágok,

Lábom mesés kincsekre hágott.

Ittam a kéjek poharából,

Ittas valék az ifjuságtól:

De ím a serleg inog, lendül,

Reszketve ejtém el kezembül.

Pezsgő gyönyörre jött a bánat,

Mely maga ellen törve támad;

S én élvunottan, kéjgyötörten

A habzó kelyhet összetörtem.

Majd új gyönyör ragadt el engem,

S az életet kockára tettem.

Perdült a köb, baljós a száma,

Búkedv köszönte vak nyomába.

Ó, én botor, osztályi részem

Eladtam csengő álompénzen!

Árnyképeimnek csábölébe:

Dobáltam mindent lázban égve!

De vége, vége! Már nem vágyom

Pihenni púha rózsaágyon;

A rózsaláncot is letéptem,

Nem sorvadok már szolga-kéjben.

Már csak az vonz, mi lehetetlen,

Ragyognak kéjnapok felettem:

De én keresek titkos árnyat,

Ahol lelkem magába szállhat.

Magából szőjön új világot!

Mindegyre szítom benn a lángot.

Mélység, magasság szava lettem,

Istennek lett visszhangja lelkem.

S visszhangja lett a fergetegnek,

Mitől a gyöngék úgy remegnek.

Fejem a Vész keblére hajtván,

Vad viharének vitte sajkám.

Lángviharok zúgtak felettem,

Az örök fény visszfénye lettem,

Visszfénye új, dicsőbb napoknak -

A régiek már haldokolnak...

Napszínen kába tündököljön,

Pillangószárnyat hernyó öltsön:

Keresem én a titkos árnyat,

Ahol lelkem magába szállhat.

És köd előttem, köd utánam,

Megközelítlen, szűz magányban:

Szövöm a csodás, égi regét,

Mélyeid járom, isteni lét!

S hol a szent liget árnya béfed,

Új, csodaszép életet élek,

Tündérsziget ölébe fogad,

Álmodom boldog, mély álmokat.