A NAGYERDŐ KESERVE

Kiráztam magam egy villanyos-ülésen

Az erdőre, s az erdő súgta: Baj van!

Kisütötték rólam a közgyűlésen,

Hogy a fejemen vaj van,

Mert hivatásom, mint “ingatlan”,

Mivel csak lombjaim ringattam,

Nem töltöttem én be,

S ennélfogva a jövedelmeim

Lágyan ringanak messze kinn,

A sárga, ősmagyar fenébe,

Valahol ott, hol a hortobágyi puszta

Legreálisabb jövedelme:

Délibáb őkelme

Is

Kis

Álmait alussza.

Mért is lettem erdő,

Búsuló, kesergő,

Kompetenciára

Alkalmat adó,

Mért nem lettem inkább

Arany János utcán

Kék tó, tiszta tó?

Kék tó, melyről Révi Náci

Meghatón papol,

S melyet egy utcaseprő is

Hősin lecsapol.

Vagy mért nem lettem én, az árva,

Erdő helyett talán - dalárda,

Mely, mint Komlóssy Imre mondja,

Direkt ontja,

S direkt űzi,

Mint úri passziót,

- A “kultúrmissziót”.

Sőt azt se bánnám én, szegény,

Ha a főkapitány fején

Lehetnék hat mázsás rendőrsisak.

Amely szerinte

Szinte

Pehelynyi súlyu csak!

Ó! lennék bármi! lennék rózsabimbó,

Lennék méh, sőt egy Gyan Thula regénybe

Grófnak is önfeláldozón lépnék be,

A Csokonai-körbe is bemennék,

Isten bizony!

De ó! iszony!

Csak Nagyerdő ne lennék!

Így kesergett az öreg Nagyerdő,

Mert ő

Önérzetes, és fáj neki nagyon,

Hogy épp ő az a városi vagyon,

Amelynek

Fa-emlőiből akárhogy is fejnek,

Se télen, se tavaszon

Nem tejel semmi haszon.

Sírt a Nagyerdő, ahogy tőle tellett,

Majd rezignáltan szól: Na! és emellett

Engem ért a világon

A legszurkosabb pech kálváriája,

Amin már semmi sem segít:

- Rólam írta a verseit

Szabolcska Mihályka!