A nap nem emlékszik a csillagokra

Zengve s lámpákkal, mint a szinpadok

láza s tragikus szárnyakon suhan

tünte felé a rövid nyári éj.

Óh éjszaka, aki naponta meghalsz,

taníts meghalni! Mennyit ültem e

hegy fölött, a hajnalok karzatán

s tünődtem, milyen a halál? de egy

csillagot sem értem még rajt, mikor

a semmi mögé elbútt! sem a percet

mikor elhallgat a tücskök zenéje.

Minden úgy tűnt el, lopvást, mint az álom

s a nap nem emlékszik a csillagokra.

Igy tűntök el hát ti is, életem

csillagai, és mint az égi morzsák

oldódtok szét? akik ma oly makacs

tüzekkel ültök egemen, kegyetlen

kivilágítva, mint a fájdalom

a test valamely zúgát, mely talán

nélküle boldog volna és aludna.

Óh életemnek csillagai ti,

kemény morzsák vagytok, és nem tudom,

el tudtok-é majd olvadni a Nappal

meleg szájában? vagy ha majd utam

véget is ér már, Isten e keserves

moccanása, tán megtapadva porként

vak szemcséitek még sajogva fájnak

a fénylő semmiség csigahusának?