A NAP VITÉZE

By Margit Kaffka

A fiú anyja elhalt még a nyáron, -

Hat éves volt. A lány alig mult három,

Örökbe tartott kicsi koldusok,

A hajuk borzas, szemük mosolyog

Talán, - mert senki sem vigyázott rájuk

- Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, -

Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,

Foltos ujjasba, tépett viganóba,

Nem ártott nékik hideg, se meleg,

Együtt kószált mindig a két gyerek.

Egyszer, - hogy tavaszodott nálunk épen,

Kék volt az ég, - a fű kiserkedt szépen,

Hogy kézenfogva ballagtak előre

A várhegy oldalán, a temetőbe,

Honnét alig tisztult le még a hó, -

Csak úgy betévedt Andris meg Kató.

A meredeknél, - túl a kőkereszten

A kisleány ijedve visszaretten,

És meglapulnak egy sirdomb tövébe, -

Ott fenn, - az útnál, - talpig feketébe

Egy asszony ül útszéli kis padon,

Az arca sápadt. Annyi fájdalom

Van a szemébe. - Igy van festve épen

Az Isten anyja a templomi képen, -

Tudja Andris. Ő iskolába is járt,

S míg kézenfogja a szepegő kislányt,

Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!

Ha félsz Kató, - magam odamegyek.

S a szép úrasszony oly szelíden nézett, -

Dehogy bántotta a két kis cselédet, -

Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,

Megsimogatta a Kató fejét,

S Andristól megkérdezte csendesen

- "Ki fia vagy te, - édes gyermekem?"

Hozzásimult a lány, - a fiú bátran

Felelgetett, - s barátok lettek hárman.

Súgta Andris: "Az érnél, - túl a réten

Színes kavics van, - jöjjön néni vélem!

Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!"

S Katóka szórt ölébe ibolyát. -

Eljöttek másnap, - s nem kószáltak el,

Csendben maradtak a szép nénivel.

Harmadnap esdekelt Andris gyerek:

- "Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,

Mért jött ide, - a mi falunkba épen?

Honnan való? Tündérek erdejében

Gyémánt csudavárban lakott talán?

Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám."

S felelt mosolyogva: "Ahol én lakom,

Sűrű a köd, - hideg van ott nagyon,

Azért nem tudnék meggyógyulni ott;

Idejöttem, - keresni a napot.

Itt fényesebb, - de nem elég, - sohse..."

Kiált Andris: "Van arrul egy mese

A zöld király legkisebbik fiárul,

Kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,

Ki ezüst felhővárba fenn lakott, -

De elrabolta tőle a napot

Az a vitéz. - Biz én is elrabolnám!

Ha elmegyek, - Kató, - te várakozz rám.

A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, -

Nem baj, - hogy az ember nem ép királyfi?" -

Aznap este - szegényes szalmaágyán,

Hogy elpihent, - az a hétfejű sárkány

Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, -

Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.

Egyszer csak, - ablakán a kis kamrának

Hall koppanást, - egyet, - majd kettőt, hármat, -

Kinéz. - Nagy fényesség tűn a szemébe,

Kinyitja gyorsan, - hát csak jön elébe

Toporzékolva, tűzesőt okádva

Minden meséknek táltos-paripája.

- "Ülj fel, - kis gazdám! - Széna, zab se kell,

Ne fordulj hátra, - csak én rám figyelj! - -"

S hegyen, völgyön repül a csodamén,

Azután meg a felhők tetején

Egyik csillagrul másikra szökell, -

A teleholdat gyorsan érik el,

Aztán a Göncöl szekeréhe' jut,

Patái alatt porzik a tejút.

Körültök egyre növekszik a fény,

S míg egyet dörzsöl káprázó szemén

Andris vitéz, - már ott, elötte áll

A kacsalábon forgó csodavár,

És szól a táltos: "Most gazdám, elébb

Kérd el a Nyilas csillag fegyverét".

Andris hallotta már az iskolába,

- A tudomány is elkel itt, hiába, -

Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon

A Nyilas csillag mi tájban vagyon,

Meg is találta, - ráköszöntött szépen:

"Minden jót, bátya, - az Isten nevében!"

Rámordul az őrcsillag: "Terrringettét!

Hogy bátyádnak mondtál, - ezer szerencséd,

Ki máskép szól, mindenkit lelövök,

Hát a fegyverem kell neked, kölyök?

No, már a lelked rajta, - én nem bánom,

Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:

Volt azok közt vitéz akárhány, -

Téged is fölfal a hétfejű sárkány."

Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,

Szól a táltos: "Gazdám, semmit se félj te!

Csak ha a sárkány szembe jön veled

Kiáltsd:,Irgalom, jóság, szeretet!' -

Aztán lőjj rá a nyillal!"

Úgy esett,

A sárkány bömbölt, futta a tűzet,

Nagy dérrel-durral úgy indult neki, -

Ám a varázsszót ez sem feledi, -

Rálő, - s a szörnynek felszökken a vére,

Fel a várkastély tornya tetejére,

A kacsaláb megáll nagy hirtelen,

A hármaskapú meg nyitva terem.

Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, -

Körülte van tündérország csodája.

A szóló szőlő szólítgatja szépen,

Mosolygó alma mosolyog kezében,

Csengő barack is csendül csodaképen,

Mintha angyalpár ministrálna épen, -

S középütt, - színes vizű szökőkútnál

Talpig fehérben, mosolyogva ott áll

Aranyhajú pici tündérleány,

S szól hamiskodva: "Félsz tőlem talán?

Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?

Velem játszani mindig fogsz-e hát?"

A fiú nézi és szól csendesen:

- "De már, kisasszony, - én megkövetem,

Ahol én járok, - velem nem jöhet,

Hogy enné meg a száraz kenyeret,

Mit rektor-nén' sütés előtt ha ád,

Azzal szoktam kínálni kis Katát.

Üvegliliom-köntöse meg épen

Széjjelszakadna a virágszedésben.

Játsszék csak a magaformájú társsal,

Én beérem az árva kis Katával."

E szókra a lány eltűnt, - semmivé lett

A kert, - s az egész boszorkány-igézet.

S a fiú bátran, büszkén, délcegen

Tizenegy szobán keresztülmegyen

S a tizenkettedikbe is belép.

Ott ül a király. Ékes, csodaszép

Palástja, trónja: - mind csupa arany

Csillog, szikrázik káprázatosan,

S a koronáján, - fehér ragyogásban

Izzik, tüzel a naptányér csodásan.

Az Andris száján elhal a beszéd,

És betakarja mind a két szemét.

S szól a király: "Akárki a neved,

Olyat míveltél, mit senkise tett,

Odadom önkényt, ha - ép akarod -

A tarisznyádban vidd el a napot;

Vitézi munka, - bére a tied,

Isten neki! Odaadom, elvihet'd,

Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,

Kinek szántad, - a szelid arcú nő

Nincs már a földön. Ott meg nem leled,

Talált azóta sokkal jobb helyet;

Odament, ahol milljó nap ragyog,

Hozzá képest kolduskirály vagyok.

Téged valamikor majd elvezet

Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. -

A rendet most ne bolygatnók, öcsém!

Maradjon a nap a régi helyén,

Hajolj a szóra, az Isten megáld,

S a kedvedért megáldja kis Katát.

Jó tettedért jót várhatsz, - higyj nekem!"

S felelte Andris: "Amen! Úgy legyen!"

Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,

Sűrű fehér köd arcát elfödé,

S amikor nagysokára észhe' tért,

Ámulva dörzsölte meg a szemét.

Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.

Virradt már, s a fehér hajnali fény

Széles csíkban a tűzhelyre esett.

Az nap, - meg másnap is még, - keveset

Látta Katót, - s játékra rá nem ért.

Aprócska dolgot, meg picinyke bért

Kapott már néha, - s győzte emberül.

Vasárnap, - hogy újból összekerül

A két kis árva, s megy a temetőre,

Katóka észrevette már előre,

Hogy a sírkert szélin, - közel az érhez

Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,

S a temetőőr halkan szólt megettük:

- "Az idegen úrasszonyt eltemettük!"

A két gyerek elhallgat meglepetten,

Aztán egymásra néznek mind a ketten,

"- A sáros földbe? - Kacagni való!"

Dehogy is hitte Andris meg Kató.

Az égre néztek, ahol felhaladt

Sugárpompában a tavaszi nap,

Belenéztek sokáig, önfeledten,

És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.