A’ Nefelejts.

Kiandalgván hüs kert ernyőmbe

eggy nyári napnak kezdeténn,

eggy Nefelejtske tűnt előmbe

zöld szőnyegénn.

Ah! benne, ammint rám mosolygott,

Laurámnak láttam kék szemét;

Laurámnak, ammint szála bolygott,

friss termetét.

A’ harmat szinte öntözgette

illattal tellyes arczait,

‘s tejcsöppecskékkel gyöngyözgette

kék fodrait.

Két csöppet láttam levelének

remegni gyenge széleinn,

‘s egyűlni végre sík öblének

hűs méllyeinn.

Eggy szép edénybe friss hantyával

áttettem e’ kis fajzatot,

‘s Laurámhoz vittem nagy pompával

mint zálogot.

Hadd intsen, Laura! Thirzisedre,

mondám, e’ kisded Nefelejts!

‘s ha vészek ütnek nőhitedre,

el ne felejts.