A NEFELEJTSHEZ

Nefelejts! te gyáva kékszemű virág,

Kit birkaképpel néz a kábaság,

Kit annyiszor megemlít szerelem,

És a barátság, két hős érzelem,

Kit sírra és kebelre egyiránt

Tűzdelnek gyengéd búcsújel gyanánt,

Mi vagy te jámbor gyom, hogy tégedet

Segédűl hí a hű emlékezet?

A síron fázol, hervaszt a kebel,

Élet, halál rád egy romlást lehel,

S te hű emlék vagy? mely nem változik?

Míg a hűség tart - egy pillantatig.

Igen! szemed ha volna fekete

Mint a korom, hogy írhatnál vele,

S a jókkal szembenéző álnokot

Lefestenéd, hogy rútúl hazudott,

Az élet fényben úszó árjain

Átrémlenél, mint feddő durva szín:

Ne felejtsd el szent nagy esküdet, király!

Ne felejtsd a hálát, nép, ha feljutál

Ne felejtsd el, gyermek, ősz szülőidet

Szülő, ne hagyd elveszni gyermeked,

Ne felejtsd a munkát és becsűletet,

Hogy a jutalmat aszerint vehesd,

Ne felejts el lenni ember s hű barát,

Soha ne felejtsd el, honfi, a hazát!

Ha erre intenél, szelíd virág,

S hervadna, nem te, aki bűnbe vág,

Akkor volnál valódi nefelejts,

Most vagy, hogy gyarló lelkeket megejts.