A NÉMASÁG ÁLARCA ALATT [2]

Most már te: szivem szerelme, édes,

csak andalogj a téli uccán, régi multon.

Takarjon bundád selyme s drága préme

meleg nyakadra biztatón simuljon.

Ugy járj itt a hasító hidegben:

feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma, -

idegen, vad férfiszemektől áhitottan:

egy régi, bús ember vesztett hatalma,

ki majd a decemberi hóba lépek,

nyomomba nagy fekete út marad utánam.

És némán iszom teák langy zamatját,

mely csókjaid idézi, csöndes számban.

S remek csipőd s meleg nyakad, az áldott,

mint örök hóval fedett halálosztó hegyek,

ugy csillannak majd elborult szemembe

s messziről intnek, hogy néma legyek...