A nemes magyarságnak felűlésére

Te, ki hideg vérrel nézsz a szerencsére

S szelíden mosolygasz az irígy mérgére,

Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,

Békével danoltad bús és víg órádat,

Alacsony sorsoddal ki megelégűltél,

Melyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél,

Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál,

Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.

Hagyd el a magános réti violákat,

Ahol zengedezted Ámort s gráciákat,

Ahol az ártatlan múlatság berkében

Jácint koszorúkat fűztél a Tempében,

Köss szárnyat magadnak s tábori lármával

Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;

Melynek hallatára zengjen a főld s az ég,

Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,

Magadat a jó hír s hazád magasztaljon,

Előtted az irígy s a halál meghaljon. -

Ha régen érzette a hadi poézis

Neszét a sanyarú spartai vitéz is,

És bátor lélekkel ment ellenségire

A sánta Tírtéus sánta verseire:

Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is,

Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,

Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre

Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?

Halott atyáink is, kik hadra termettek,

Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,

S azt énekelgették virtusok hírére

S az ifjú leventák felserkentésére;

Kivált mikor vége lévén a csatának,

Scytha szertartással áldumást ivának.

Maga mikor evett a vitéz Etele,

Íly éneklőkkel volt palotája tele.

Én is hát, nagylelkű leventa magzatok!

Ha nem mehetek is harcra utánatok:

Legalább féloldalt, trombitás módjára

Buzdítlak titeket a harcra, csatára.

Rajta, vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,

Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.

Már leng a lármától Stíria erdeje,

Ki van már néktek is szabva a harc helye.

Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani

S a halál kezéből babért aprítani.

Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,

Itt áll a dicsőség, hol több a francia.

Ím, már a trombiták rekedt rivadtára

Reng a magyar bércek megdöbbent határa.

Sok siralmas sípnak visítnak éneki,

Kopognak a zörgő doboknak feneki.

A puskák erdeje tűzláng közt megcsördűl;

Közte a mennydörgő kartács, bombi dördűl;

Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak

Tenger kardja villog mind a két tábornak.

Az ordító lárma, a ló nyerítése,

A fegyverropogás, lábak dübögése

Rendítik a főldet, a havast, üreget,

Verik a port, füstöt s a temérdek eget.

Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,

A rettenthetetlen bátorság, erősség

Nézik a vitézek tettit a csatába

S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,

Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,

Kik a magyar égnek Átlási voltanak. -

Másfelől a halál s a rémítő vázat

Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat

Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében,

Egy gyászos ciprusnak setét erdejében,

Ahol a félénket, tunyát eltemetik,

A feledékenység kövét reá vetik.

De ez helyben kevés magyar fit találunk,

Mert még a félénkség kűl-portéka nálunk.

Mint mikor a Tátra kősziklás bércéről

Sűrű felhő száll le Karpatus széléről,

S az éthert megúszván a felszél szárnyain,

Másikba ütközik Mátra kőszálain,

S nem akarván egy is útat adni másnak,

Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,

Rettentő dörgéssel, villámmal, menykővel

Küszködnek az égnek mezején erővel;

Amit csak útjokban a főldön találnak,

Abból irtóztató prédálást csinálnak,

Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,

A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:

Így csap itt a csata öszve a csatával,

A vitéz magyar nép a franc ármadával.

Lángok kavarognak, ahol öszveütnek

Melyek már a Szala bérceire sütnek.

A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng,

Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng.

Felkél a nemes nép, pattan paripára,

Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar módjára.

Mindenik közűlök hadi lángot lehel,

Mint elhúnyt eleik, Tuhutum vagy Lehel.

Atyjok dicsőségét kívánják nevelni,

S a nemesi nevet duplán érdemelni:

Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,

Aki csak azoknak virtusáról nemes.

Légyetek valódi nemesek hát ti is,

Így nyerték azt régi hazánk nemesi is.

Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok;

Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok.

Verjétek hátra a kevély ellenséget,

Mely már a széleken pusztít, öl és éget.

Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;

Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni,

És zsákmnánya hányván kevés vagyonunkat,

Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.

S Budán - szabadságunk ősi centrumában,

Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában -

Budán vét majd véget becses törvényünknek,

Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.

Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől

Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől?

Várhatni-é, hogy ő béhunyt szemmel nézze,

Mikor a hazáért hull annyi vitéze?

S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek

Pusztító tábori széle felé lépnek?

Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne,

Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;

Készebb a csatának mezején kimúlni,

Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

Tudom, ti is, akik versem olvassátok,

E szókra csördítni kezditek szablyátok,

Törlitek kétfelé perge bajusztokat,

Magyarúl mutatván magyar haragtokat.

Ne is rettenjél meg, óh nemes nemzetem!

Nagy még benned a szív és erős a tetem.

Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,

Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. -

Hát már a sok hitvány csecsebecse között,

Mely hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,

Béjött a félénkség puha módija is?

Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is;

Készek halált állni pajtásink javáért,

Gyermekink, rokonink megmaradásáért;

Ezekért megvetjük a halált s életet,

Mert mind a kettőnél erősb a szeretet.

És mintsem ezektől a franc elszakasszon,

Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;

Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket,

Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket.

Kivált a ránkmaradt ősi dicsőségnek

Amely szikrácskái még mellünkben égnek,

Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,

A jó becsűletre s hírre serkentenek.

Ugyan ha íly méltó hadra nem szállanánk,

Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,

Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre,

Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?

Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,

S magyar unokáit, bilincsben találna?

Mit szólna, ha látná e népek bírója,

Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója?

Mit mondana Árpád? - Uszubú hadnagyunk

El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,

S megfosztván a deli névtől korcs nemünket,

Nemes útálással hagyna itt bennünket.

De legközelebbről mint vélekednének

Gyermekeik felől ama vitéz vének,

Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe,

Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? -

Ímé, serkentsen fel ez atyák példája,

S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:

„Fiaim! ha kedves még magyar hazátok,

Ha a magyar nevet még nem útáljátok,

Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,

Melyet apáitok véréből vettetek,

Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:

Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.

E nemes indúlat zendített fel minket,

Mikor a burkusra fentük fegyverinket,

Mikor annyi bírós ellenség torkába

Maroknyi népünkkel állottunk csatába.

Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete,

Sem más népnek száma meg nem rettenthete.

Hányszor vertük kevés néppel a francokat,

Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!

Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál

Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.

Voltak is hatalmas vezérink akkorba,

Kik lelket öntöttek a magyar táborba,

Pálffy és Batthyány, kik után harmadik

Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.

Eleget szól a hír több íly hazafiról;

Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról,

Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,

Mint más kűlső vezér minden taktikával,

Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának,

Szívet adott ezzel minden katonának:

Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet,

Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! -

De lésznek néktek is derék vezéritek,

Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.

Eszterházy, Pálffy, Splényi és Mészáros,

Akiknek hírével már bétőlt sok város.

Alvinczy lesz feje e nemes tábornak,

Mint fő segédje a felséges nádornak.

Ezek fognak ama fővezérek lenni.

Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;

Ezek alatt űltök ti is paripára,

Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. -

Óh, vajha megnyerném régi épségemet,

S megifjítana még az Isten engemet,

Vajha ama napok visszatérhetnének,

Mikor szemközt álltam a burkus tüzének:

Fiaim! legelső lennék a csatában,

Legelőször fognék fegyvert a hazában!

De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér

A belső buzgásnál már egyébre nem ér:

Ti, fiaim! ti, ti körmönfont termetek,

Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.

Ti menthetitek meg hazánknak széleit,

Ti dúlhatjátok le a franc seregeit.

Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!

Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?

Rajta! csak menjetek, fiaim! ellene:

Hordozzon a magyar seregek istene!”

Íly nógatására egy öreg magyarnak

Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:

De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,

Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?

Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é,

Mely csupán a hadra termett magyaroké?

Igen! e magyar szók olvasása között

Ősetek nagy lelke belétek kőltözött.

Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;

Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!

Mikor a lobogó zászlók árnyékában

Megy a magyar egymás hív pajtásságában,

S beszélvén egymásnak a régi napokat,

Új virtussal hozzák életre apjokat.

Óh, a tivéletek én is elmehetnék

S a magyar virtusnak tanúja lehetnék

És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban:

Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!

De ha végezési az irígy Párkának

E szép szerencsétől engem megfosztának:

Legalább Múzsámat tinektek szentelem

S vitéz tetteteket az égig emelem.

Majd mikor a francról győzödelmet hoztok

S borostyános fővel honunkba marsoztok:

Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,

Pindus kőszálait véle megtetézem,

Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal,

Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;

Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai,

Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,

Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál:

Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál!

Élni fog nevetek a halál vőlgyén is,

S halhatatlan leszek általatok én is. -