A nyílvessző dala

Én könnyü, metsző

íjj-lőtte vessző

a barna éjt áthasítom,

füttyel, sivítva

futok a sírba

a réten, a völgyön, a síkon.

Miért, miért nem?

Hiába kérdem,

köröttem éjsötét lepel,

szavamra száz kérdés felel.

Szállok, kilőttek,

s már soha többet

nem apad el e bősz futam.

Hiába késem,

kudarc merésem,

vadul sodor tovább utam.

Vágyom sietni,

de les a semmi,

ha állok - elkap a hurok,

ha szállok - a sírhoz futok.

Az Ismeretlen

lökött ki engem,

s az Ismeretlen méhe vár.

Röptöm kavarja

a perc viharja,

számomra nincsen béke már.

Akár a csúcsra

visz a magasba,

akár a tűz, az ón-golyó

futok, s a pályám szétfolyó.

Ragad az élet

és élek, élek,

mert a halálba törtetek.

Bölcsőm koporsó,

mely kivet olcsó

gyönyör-csatára engemet.

Érc öklű végzet

repülni késztet,

s csak kérdezem az éjtől én,

mért nem vagyok puzdrám ölén?

De most köd-ülten

sziszeg körültem

a vak, napfényes éjszaka.

És este-reggel

a bús szelekkel

süvölt a pengém érc-zaja.

Szállok serényen,

míg egy rút éjen

síromhoz érve csendesen

az éjszakába leesem.