A NYÚGALOMHOZ

Elúnva a lármát, sohajtok

Szent Nyúgalom! feléd,

Óh édes a te karjaid közt,

Édes szendergeni!

Nincs semmi lárma csendhelyedben,

Mint a sír kebliben,

Holott virágos ágyadon zöld

Fák közt puhán heversz.

Csak a patak csörög körülted,

Csak a zefír susog,

S a fülmilécske zeng szavával,

S csattog, süvőlt, kereng.

Óh boldog érzés, hogy ha Erdély

Árnyékos halmain

Öledbe dőlhetek le, s ottan

Felejtem bánatim;

Ha a patak csörög körűltem,

S csendes álomra hív,

Ha a madárka sír, s szemembe

Boldog könnycsepp rezeg,

Be nem kívánok a vitézek

Sorában űlni én!

Be nem kívánok a királyi

Széken tündökleni!

Óh ott tanulja meg szeretni

Szívünk az életet,

Hol az szelíden foly, miként a

Csermelyke habjai,

Óh ott tanul örűlni a szív,

Örűlni lepkeként,

S bánkódni édesen, miként a

Madár, ha társa vész.

Szent Nyúgalom! hagyd follyanak le

Öledben napjaim,

Hagyd lepjen a halál öledben

Eloltván éltemet!

Ah! akkoron virágbokorka

Nőjön sírhalmomon,

Melyen zefír kerengve játszván

Lengesse szárnyival,

Majd körbe gyűlve énekelnek

A nimfák síromon,

Ha a magos hold andalogva

Süt arra fényivel,

Köztök lebegve fogja lelkem

Hallgatni dalokat,

És e szelíd érzése tészi

Boldoggá lételét.