A NYUGALOMHOZ.

Szent nyúgalom,

Oh jőj az éj lengő szelében

S kit úgy epeszt késő felében

A fájdalom:

Sápadt arcát öledbe rejti,

Fájdalma véle szunnyad el;

Úgyis, ha ég a reg sugára,

Csak álmait siratni kel.

Vagy oh, ne hozz

Még álmot a bús szenvedőre!

A szív oly hű most és jövőre

Fájdalmihoz.

Multam vidékin andalogva

Virasztni jól esik nekem,

Ah, hisz emlékét annak, éber

Álmimmal bár, ölelhetem!

Sárgult haraszt

Borúl kertem fonnyadt füvére,

Az ősz után ki ujlag ére

Derűs tavaszt:

A hű barát, kit szíve elhoz:

Örömre jő, de bút talál,

Mert kínos a sziv érzeménye

Barátunk síri álminál.

Zöld szinbe még

Tán sárga lombon pár levél áll,

De a borongó holdvilágnál

Gyász a vidék.

És így tanít e kép: jövőmben

Ha nyílna tán egyes virág:

Virágos tőle mégse lenne

Az életvesztett pusztaság.

Végnyúgalom,

Te jőj az éj lengő szelében!

S kit úgy epeszt késő felében

A fájdalom:

Öledbe dől fájó szivével,

S szelíd álomra szenderűl...

És álmodik nem háborítva

A földi lét keservitül. -