A nyugtalan zarándok

Amoda a kék hegyekbe’

- Utasok mondják remegve -

Kerülve embert, világot,

Él egy nyugtalan zarándok.

Mintha félne önmagától,

Futna ki e nagy világból,

Míg lerogy kétségbesetten:

“Oh hogy vagyok, oh hogy lettem!”

Meredek szirt hasadéka

Sírja inkább, mint hajléka.

Ott beszélget rémes éjjel

Egy kiásott halálfejjel.

Kopogatja, kérdezgeti,

Esdekelve térden neki.

Rá-ráhajol és hallgatja:

Nincs-e vajjon “gondolatja?”

Egyetlen butora, olcsó

Ágya egy fenyőkoporsó.

Belefekszik szemlehunyva,

Födelét magára vonva.

Ki-kifut a temetőbe,

Bekiált a sírgödörbe.

“Sötét űr, van-é hatalmad:

Adni örök nyugodalmat?!”

Éji szellő kél zokogva.

“Ez az idő monológja.

Mit sug a virág fülébe?

Van-e neki, van-e vége?

Mennyi bolygó egy rakáson!

Örökké forog a nyárson?

Rajta ember, állat, féreg,

Meghal-e vagy újra éled?”

- Pajkos gyermekhad, nyomába,

Nevet halk, szelíd szavába:

“Őrizkedjetek betűktől;

Gyilkol ez, hajh! és mégsem öl.”

Az öregek félnek tőle.

Messze térnek ki előle,

Mély fohásszal: “Így jár itten,

Ki nem hisz a jó istenben”.

Oh, mi bántja, háborgatja,

Mi lehet a “gondolatja?”

Ismeretlen sírja halma

Vajh - ha tudja - nyugosztalja!