A nyugtató.

Leszállsz te is kecsegtető sugár!

Ki rég borult egemre feltünél,

S ujonnan a remény lágy karjain

Biztatva szép álmokba ringatál!

S habár csak messziről mosolygtanak

Felém búszenderitő bájaid,

Bátran megvivtam a jelen hiányait,

Magas bért sejtve kebleden,

Örömszinben, vezércsillag gyanánt

Lebegdelt képed napjaim körül,

S bájképzetim fellengve bolygtanak

Jövendőmnek derengő tájain.

“Elég merész sziv! vég határod a remény,

Ezen tul a szegénynek nincs java;

A szépség felhőtlen tetőre vágy,

Birtokhoz csak szerencsés juthat el.

Némulj meg, és tanulj lemondani.

Nyugasztalódj belső világodon:

Örökségül tündéri álmokat,

Nem földi jót adának istenid.”

Igy dörge rám küzdőre egy hideg,

Egy vak szokáson szentesült erő;

Érczkormányát vadon zajogtatá,

S habok közé sülyeszti partomat;

Mély örvényt vág frigyes pályánk között,

S kinézteim homályba oszlanak.

S te még egyszer ragyogsz felém kegyes!

Gyötrelmem titka lángol könnyeden:

“Áldozz! ez élet a földé; a rény

Pálmája vad tövis között virul.

Győzz türve!” igy vigasztalál, s azon

Kinos perczben viszonszerelmed

Vallása reszket bibor ajkidon;

S mit a boldog nem nyerhete,

A szenvedő alélt szivén remeg. -

Elválsz; s utánad ah haszontalan

Nyilong karom; tompán zug el szavam

A puszta téreken; letünt az égi kép,

Csak könnye reng keblem hullámain:

A multnak bus, komoly emlékjele.

S miglen borulva veszteségemen

A távolt méri lankadó szemem,

Szelid fény leng körül; lágy hangzatok,

Mint a lantnak homályos zengzeti,

Gyöngén ihletve szerteömlenek;

S egy bájalak világos szárnyakon

Csendes méltósággal lebeg felém.

Nem földi kényt lövel tekintete,

Szent béke ül felséges homlokán,

S a merre lép, az ég malasztja kél.

“Te hiv valál, s vesztél; fel csüggedő!

Sorsod csak a mulót ragadta el;

Lángzók maradnak a rokon tüzek,

S a por felett buzogva érlelik

Tisztult lényök nemesb tökélyeit.

S ha a világ, ha vad korod szilaj

Dagálya éltedet zavarja, jer

Berkembe; myrtusim hüs árnyai

Ölelnek ott, s az ének szelletin

A hiv körébe szállva, részvevő

Érzelmim enyhülsz.” Igy a mennyei;

S mig dalra ébredt lantom hurjain

Bus hangok rezgenek, lelkem vidul,

S a sziv zajongó habja csendesül.