A PÓKFI ÉS SZÚNYOG

A pókfi hálót szőtt magának a falon.

Körűle büszkén repkedett egy cincogó,

S csufolta a szorgalmas állat kis müvét;

Mivel belőle néhány gyenge szálakat

Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész

Hálókat is fog eltapodni gőgösen.

Így új erőt vesz, csattogatja szárnyait,

És majd középig tolja döntő mellvasát.

De ott akadt: kicsiny párája nem birá

A nagy vitának tetteit, s midőn kevés

Váratra ismét hánykolódván még szorosb

Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes

Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló.

Ekkor letörlé könnyét, s mintha itt dicsőn

Lelné halálát, így beszélt: te vérszopó,

Jer csak, kötözd le jobban hősi testemet:

A jó ügyért kiveszni nem csekély dolog.

A pók kacagva mond: tudom, mi szent valál,

Csak vérszopónak vére kedves ételem.

S ím foglya meggebedve dől el szálain.

O emberekből vért szivó gaz emberek,

Hol, hol találok néktek ilyen pókokat?