A »PALOTA« HELYÉN.

Felettem százados fák lombja függ,

A föld szinén zöld moh terül henyén;

Hűs árny alatt, ábrándozás között

Heverészek a »palota« helyén.

Hol volt? hogy állt? nem mondja omladék,

Nevén kivűl minden jel elveszett...

Nem látni itt ember kezét, nyomát,

Csak az örök s erős természetet.

Kinek dörgő szavát hallá a völgy

A hegytető közös vidékiről?

Egykor mik estek itt...? A képzelet

Mig épít és bont, rajzol és töről:

... A helyre fáradt vándor érkezik,

Szeme tüzes, vonási zordonak;

Kardján, vértjén szól csorba s horpadás...

Ravasz, délceg, - félrabló, féllovag.

Kicsoda ő, kit bűn vagy üldözés

Eme vadon tájékára vezete?

Kiséri-é s minő emlékezés?

Hol van, ha van, hazája, nemzete?

Ki tudja azt! Ő a bércen marad,

Italt forrás ad és vadat nyil ejt;

Rövid, rövid szendergés álma; - kész

Riadásra s veszélyben állni helyt.

Igy él. Majd társ akad; egy, végre több,

Kiket, mint ár, a vak sors összehord;

S az éji tűz vérszínű udvarát

Beűli vad, rongyos, kétes csoport.

Hegy völgy, e farkasok tanyája lész,

Kik túl-üvöltik a honos vadat;

Eggyé forr végre mind: embertelen

Törvényben, esküvel s Vezér alatt,

Kinek hatalma mind-nagyobbra nő,

S tovább nyulnak kifosztó kezei;

A név elég: szemeknek álmait

S szivek nyugalmát elrezzenteni...

És amivel zug és barlang telik

S gazdaggá lesz az átkozott tanya:

A nép bora, marhája, kenyere,

A kalmár selyme, gyöngye s aranya.

Év évre jő; - és rejtek, szakadék

Szűk már a had-, kincs-, gőgnek egyaránt;

S sziklát a hajtott földnép vasa tör,

Órjási csert, ledöntve, bárdja hánt;

Reng, zúg hegy-völgy - meg-megroppanva száll

Mélyebbre szenes hegyű karó;

Száz vérző kéz követ kőhöz ragaszt,

Bálvány-fákat vonszol s egymásba ró.

Feláll gyorsan s mégis szilárdan az

Idomtalan, felemás palota;

A messze el-látszó tető, torony,

Sokat riaszt el, sokat csal oda.

Most a vezér nemes szüzet rabol,

Őrizve azt frigyetlen hitvesül;

S akkorra, hogy fehéredik haja,

A vad kebel hő vágya teljesűl:

Apjok nyomán, zaj és vér közt, - habár

Anyátlanúl - felnőnek a fiak;

És a gonosz köpű odúiból

Egymás után gyorsan kirajzanak.

Amennyi, mind saját utjára tér,

Más más tetőre ül s kastélyt emel,

(Mig célnak cél, oromnak az orom

Jól érthető, gyors viszhangban felel).

Felsőt nem néz, törvényre nem hajol,

Mely gyenge gát s előtte átszakad;

Ügyét a »kard ki kard« elé viszi:

Tegyen, ki bír, magának igazat!

Igy századok, s ősek költöznek el...

Jőnek fiak, fiakra unokák;

Az eredést hír, hagyomány, idő:

Fényes, mesés pólába burkolák.

S a dédősök talányos címerén

Hosszan mereng a boldog ivadék;

Büszkén tekint családfájára... az

Fejdelmi törzs ágából hajta rég...!

De béke van... a buzogány pihen...

Elhagyva a rideg, magas tetőt:

A völgybe száll a maradék s megül...

(Fenn, egyedül bolyg a boszús előd).

És úszik ott a köznap árjain,

Sarkantyútlan szolgál kicsiny ügyet;

Nem háborítják a mult képei,

Lassan, lassan homályosúl, sülyed...

Elveszti majd a meglepő vonást,

Mit jellem, arc örökle ősjegyűl;

Nevet cserél... más vérbe olvad át...

Végre a népben végkép elvegyűl.

Ősfészke is romol, pusztúl vele,

Mély repedés kezdődik a falon,

Szeglet válik, torony bukik le majd,

És lész a vár kietlen kőhalom.

Ragasztékit kelő mag és csira

S vékony gyökér tágitja, mint vas-ék;

Egy-két rövid századra áll a rom,

Hogy szomorú végét sirassa még...

Moh, televény s erdő borúl reá,

A föld, ez álló örvény, elnyeli...

- Im, eltüntek a fal s az alakok,

Mint ábrándom gyors tüneményei...!

Találgatom: hol állt a »palota«?

Nevén kivül minden jel elveszett...

Nem látom itt ember kezét, nyomát,

Csak az örök s erős természetet!