A Pántlika

Phillis! mit könyökölsz itt magad egyedül

Mint mikor dél tállyba a kökörcsiny le dűl

Te a ki nékűnk is kedvet csinált s nevelt

Tudj Isten jó Dóris magam se t’om mi lelt

Csak nincs kedvem

Még is kell okának lenni.

Id’akarék vásznam meg locsolni menni

S egy fába a kezem nagyonn meg űtöttem

Ott a hol a vásznam tegnap ki kötöttem

Ugy fáj hogy

Csak ugy van a mikor sietűnk

Még e nem olly nagy baj ezenn segíthetűnk

De hol Montan

Még az Anyám is rám kerűl

Szegény árva fejem le mocskol emberűl

Biz az én Anyám is fel lobban hirtelen

De hol Montan

Ugy de ő ugy tesz szüntelen

Az elébb is e kis székfűt zsáját szedék

S néki jön a kecske az a kis nevedék

S egy takaró szálig az álnok meg ette

Ne bánd szegényt hiszen ő is azt szerette

De Phillis nem akarsz te engem érteni

Hol Montán

Ki tudná a Pásztort őrzeni?

Énnékem nem rabom a hol tetszik ott jár

Ki parancsol neki szabad mint a madár

Hát mán csak ugy beszélsz? nesze neked Montan

Ej hagyj békét Dóris!

Haragszol rá talán?

Hogy ne? senki se vólt más olly érzéketlen

Mint Montán én hozzám, Montán, a hitetlen!

Ah mint szerettem őt, mint jártam kedvére,

S minap egy pántlikát köték a kezére,

Ott, a hol táncoltunk a tőlgy árnyékába,

S gondold meg, ma láttam a Clóé nyakába.

Már a nem szép dolog; de vigyázz reája,

Két pántlikának is lehet eggy formája.

Csak nincs ollyan mint a, már a mind hijába

Mert Montan tette azt, a Clóé nyakába.

Ó Dóris! a mit az én kezem kötözött,

Meg esmérem én azt, száz pántlika kőzőtt.

Nagy rég hogy csináltam, alig van két hete

Sárga a közepe, a széle fekete,

Egyebütt meg hol zőld, hol kék, hol fejéres;

S apró cseppecskékkel mint a harkáj véres.

Zőld selyemmel azt a fát is rá csináltam,

Hol az első csókkal Montánt meg kináltam,

Rajta van egy P is, eggy M is van rajta,

Még is másnak adja, ládd a kutya fajta!

De fuss az Anyám - - -

No fiam! e jó idő!

De talám a meleg nagyon is rekkenő.

A nem árt semmit is sem eggynek, se másnak,

Meg ugy lessz több száma a búza rakásnak.

Én most úgy meg úntam vólt magamat othonn,

A vásznadat néztem, jól szárad a Naponn.

De tán bajod is van? úgy tetszik hogy sírtál?

Nem biz én!

Hát nálad minek az a csanál?

A fejemnek mert fáj.

Ugyan van ám eszed!

Jobb bizony hogy azt a laput reá teszed.

De tudod ki ivott tegnap a hőségbe.

Ládd Fiam! hogy ejted magad betegségbe!

Ó nem! az attól van, hogy iboját szedtem,

Hogy olly nagyon sokszor fel áltam, s görnyedtem.

Hát kinek szedted azt?

Itt van.

Nekem adod?

Hiszen azért szedtem!

Most te csak tagadod.

Szép biz ez! de talán a Mirtil számára?

Nem hág biz e soha az ő Kalapjára.

Tán Montán? de ni csak mint el pirul bele!

Én könnyenn pirúlok; de még a nem jele.

Gondolom hogy könnyenn a Montan nevére,

Hát m’ért nem pirúltál el a Mirtillére?

Én nem t’om, a szívem feleljen érettem,

Jól van, jól! a szíved! de biz észre vettem

Szereted te Montánt.

Nem olly igen nagyon,

Hiszen mindég mondom mikor velem vagyon

Hogy menjen el, mert van más egyéb dolgom is,

De ő fel se veszi még ha haragszom is.

Ma is hogy korsómnak eggy kis gödröt ások,

“Nem szép úgy mond mikor a l’ányok durcások!”

De mást beszéll még is a húgod Corinne.

Ollyan alávalo gyermeknek ki hinne?

Gyermek szóll igazat, már én csak azt mondom!

Akar mit beszéljen arra semmi gondom.

Hiszen, ha hogy ollykor egy mezőnn legelünk,

Ha idő töltésre ketten énekelünk,

Ha hogy ollykor én is fúvok a sípjába,

Már az olly nagy dolog?

a semmi magába!

De még is azt mondod ládd, hogy el küldötted,

Mikor ott enyelgett néha körülötted!

Ez meg is eshetett némellykor, meg vallom

Ó de mikor az ő sípja szavát hallom,

S ha azt a felelő vissz-hang ugy meg sejti,

Minden bosszúságát szívem el felejti!

Tán te vagy a visszhang? hisz énekelhettek

De én attól tartok hogy szerelmeskedtek.

De hogy Édes Anyám! az eszünkbe sincsen,

De durcásságodról van a ki meg intsen!

Hiszen, ha mondta is, róla nem tehetek

De nem következik ebből hogy szeretek.

Ő arra kért, mert már meg kell valni, látom,

Legyek barátnéja, s ő az én barátom.

Fiam! a barátság hamar szerelmet szűl!

De jobb lessz ha Montán, a nyája mellett űl

Te pedig majd Phillis végy bé éjszakára.

Nem lessz semmi bajom nekem akkorára.

De még is csak egyél valami zöldséget,

Melly el űzzön róllad minden betegséget.

Én el megyek, eszem tán eggy kis gomoját,

Te pedig leányom szedjél sok iboját!

Szegény Anyád! rajtad lásd mint tünölődik!

De ma ugye még is hogy nem zörgölődik?

Hát az orvossággal?

Ott könnyen segítek,

Mihellyt egy kis bodzát, s vad rutát kerítek,

Mert ez, és a töve az árva csanálnak

Ő nálla a halál ellen is, használnak.

Héj bezzeg az Anyád ha engem kérdene,

Meg tudnám én rajtad hogy mi segítene!

Montán.

eredj! eredj! csak ne bosszants vele,

Mert már majd meg fájul a fejem is bele!

Melly jámbor, melly szelíd vólt a tekintete,

Még is a hitetlen ládd hogy rá szedhete!

De semmi, tanultam én most ez embernél,

Rá nem szednek engem hidd töbször egyszernél!

Jé már e nagy harag! ha ha - - -

ni bizony még nevet!

Tán öszve szűrtétek eggymással a levet?

Héj Doris! hivségem nehezen szíveli,

Látvánn hogy pántlikám más Leány viseli,

Ó mert csak azokat a csókokat szánom,

A mit kapott töllem az én rossz Montánom.

Hát meg is csókoltad?

Ollyat hogy kérdhetel?

Látszik bóldog leány hogy te nem szeretel!

Ő kezdte el ugyan; ha nem akartam is,

Ha szégyenlettem is, ha vertem, szidtam is,

De biz utoljára ugy rá fanyalodtam,

Hogy azutánn néki még magam tartottam.

Kérd meg csak a kúttól, kérd meg a bodzástól,

Hány száz csókok között váltunk el eggymástól.

Hát osztán szüntelen csak csokolódtatok?

S az alatt eggymásnak semmit se szóltatok?

Ó igen, de minden beszélgetés mellett,

Semmi is ugy jobban mint a csók nem kellett!

De hát még is osztán miről beszéltetek?

Ó te boldog leány! arról hogy szeretek,

Ő meg ölelt engem, én őt meg öleltem,

Ha ő kincsemnek hiv’t, lelkem! azt feleltem.

Ó mond, ő csak az én személyem becsűli,

S tudod, hogy eggyik szó, a másikat szűli!

No jól van, de osztán nem untatok erre?

Csak nem akadtam még illy boldog emberre!

De hogy untunk Dóris! de észre se vettük.

Gyakrann, hogy az egéssz napot hova tettük,

Ollyan hamar el múlt!

A furcsa állapot!

Azzal tölteni el a méllységes napot,

Ölelni, galambom! csillagom! szeretek!

Haszontalan Doris! mert ma nem nevetek.

Valamikor Montán, Montán vólt én velem,

Mindég beszédessé csinált a szerelem.

Jól van! s ha eggy napot így el tőltöttetek

Ugyan mond meg más nap miről beszéltetek!

Az is furcsa kérdés!

no de, mond meg még is!

Tudod hol felleges hol tiszta az ég is,

Mi is, hol civódtunk, hol öszve békéltünk.

Civódni?

Mint az ég, mi is csak úgy éltünk.

Mert, sokszor civódnak ám a szerelmesek,

Még is azért, minden napjaik kedvesek!

Néha egéssz nap is többet nem csináltunk,

Hogy egymás szemébe néztünk, s kukucskáltunk.

Tehát a szerelem mind csak képzelődés!

Ölelés, csókolás, tréfa, és perlődés!

Hát még enyelgeni sem tudsz? ó ártatlan!

Nem biz én, ez a szó előttem hallatlan.

Hát mi az?

A csak kéz, s orca cirolgatás,

Szerelmes beszédek, néha csókolgatás.

Soha bizony soha, hát eb az ingetek!

Ciróka, maróka, még úgy is tettetek!

Tettünk bizony s ládd é még is az átkozott!

Engem melly szégyenbe s gyalázatba hozott!

Igen bizony, hát most, mit fogsz már csinálni?

Szerelmem, pántlikám, és Montánt utálni,

Nó de mond meg magad, úgye? ha szeretne

Hogy két napba egyszer, csak hozzám jöhetne?

Látom én mind tegnap, mind ma is hogy kerül,

De Dóris! úgy tetszik Mirtill jön emerűl,

Mond, őrizze nyájam míg violát szedek.

Hisz itt nincs sem mételly, sem víz, sem meredek.

Isten hozott egyszer Mirtill! e ligetbe!

Be régenn nem láttunk! mi az a kezedbe?

Egy kis állat,

már azt, nem szükség mondani

Hiszen úgy se szoktak ott farkast hordani!

No hát itt van, nézd meg!

már nem nézem, tedd el!

Mi a Dóris? hát a tréfát sem érthet’d el?

Ne légy ollyan kényes!

Van talán még eszem,

Hogy az ollyanforma tréfát fel se veszem.

Nem szép, nem is szoktam mindjárt haragudni,

Csak hogy, nem akarok tőled mindent tudni.

Hiszen tudni lehet, én mindjárt meg mondom.

Ne mond bizony nekem, reá semmi gondom.

Jaj be haragos vagy! Nó de már a minek?

Hiszen én meg mondom, csak ne szólj senkinek.

Már én a nyelvemmel kedvem szerént élek,

Ha tetszik halgatok, ha tetszik, beszéllek.

No de, ne légy még is, az ember Echója,

Ládd é, ez a Montán fekete rigója,

Ezt tavaj még Phillis a fészkéből hozta,

S kopaszon Montánnak od’ajándékozta,

Szépen tud fütyölni, most hogy arra mentem,

Nem vólt otthon Montán, s én bizony el csentem.

De hát ugyan abba mi örömöd látod,

Hogy úgy meg lophatod Montán jó barátod?

De hagyd el! már ennek örűlök mondhatom,

Hogy a tronfot, tronfal vissza potolhatom.

Tudod, hogy bánt velem ő is tavaj ősszel,

Mikor el dugatta a Tengeri csősszel

A seregéllyemet? Én ezt fel tartottam

S eggy kedves Nótádra meg is tanítottam,

Valaki csak látta, mindjárt meg szerette,

Az ének notáját olly szépenn ejtette.

Hilax! Chloris! tőlem hogy gyakran hallotta,

Hilax! Chloris! mindég utánnam mondotta.

Sokszor egéssz nap is ült a juh hátára,

Mint ha azt tartanák csak az ő számára.

De furcsa állat vólt!

A bizony, tudom már,

Az a nagyonn okos, nagyon drága madár,

Melly hogy akkor a négy nyarat meg haladta,

Nem akarád adni tiz csóknak alatta.

De szegényt, a Milon kutyája meg ette!

Mirtill, itt van tiz csók, kell é most érette?

De meg álj! jut eggy kis csalfaság eszembe.

Én most nem rég valék itt Phillissel szembe,

Ő, hogy látta vólna azon esküdözött,

Mikor csókolgattál ott a bokrok között

Mirtill! most ezt rajta meg kék boszúllani,

Mútasd a rigót s mond! -

mit tudjak mondani?

Mond, hogy te Montántól kaptad e madarat,

De ne nevess osztán! edd meg az agarat!

Csak biz’d r’ám ki lopom én biz a szemét is.

Most úgy is utálja a Montán nevét is.

S ha nevetés nélkűl beszélsz, úgy el hiszi.

Jól van, a csintalan ő is el nem viszi

Mikor a tömlőmön meg oldta a hurkot,

De most meg étetem ám véle a szurkot!

Én Chloëhoz megyek: De ni! ahol jőnek,

Bújj ízibe alá, e termett szőlőnek.

Phillis! mit futsz töllem? mi lelt olly hirtelen?

Ha másként nem vagyok, így vagyok szüntelen.

Soha se láttalak még én illy méreggel.

Soha sem is esett a mi tegnap reggel.

Tegnap? s nekem kellett valamit véteni?

Álnok! szemembe is hogy mersz tekinteni?

Nó de hiszen mond meg!

Ej jobb ha halgatol!

Ugy hát én nem tudom, miért pirongatol!

A szép! az igazság csak mindég tiétek!

Az Istenért mond meg hát! mi az a vétek!

Ni biz a jó lelkű! egy cseppet se bánja,

Még hogy én mondjam meg tőlem azt kivánja.

Phillis! Phillis! hát ez a minapi beszéd?

Hol a fogadásod?

Ott, a hol a tiéd!

Hát ez az a hívség a méket igérted?

Lassan Montán! mert így a szívem meg sérted,

Hív voltam én hozzád.

hát én mit vétettem?

Hív vagyok én hozzád.

A biz észre vettem!

Ah Phillis! Galambom, életemnek fele!

Nem vagyok én Chloë, tán álmodol vele?

Ni hogy beszél félre!

s ezt még Phillis mondja?

Ó Phillis! a vagyok szerelmem bolondja!

Hát nem szólsz?

Ma magam reá nem vehetem.

Hát, vesszen el füvöm, juhom, s a ligetem!

Ha meg bántottalak, a Nagy Pánra vallom!

De tudsz átkozodni derekason, hallom!

Ha Chloët szeretem hát! - - -

csitt! most ki nevetlek,

Nem szereted? én meg téged nem szeretlek!

Még Chloëval? de már ezt nem érdemlettem!

Menj hitetlen hozzá; menj, mond meg helyettem!

Én! Phillis! hitetlen? s így hívsz te engemet?

Ki jobban szeretlek mint az életemet,

Kinek a vólt, s a lessz minden kivánságom,

Hogy te légy valaha kincsem, s boldogságom!

Hogy te veled éljek, s hogy (ó édes álom)

Hív karjaid között érjem el halálom!

Már két esztendeje Phillis! s kilenc hete,

Miólta hív szívem téged meg szerete,

Miólta csak egy nap se ment le szárazon,

Hogy meg nem láttalak vagy itt, vagy a gazon.

Hányszor örzötte más a nyájam hellyettem?

Mikor Phillis! veled, te veled lehettem!

Hány kedves, (bár Anyád szűntelen üldözött)

Hány kedves éjszaka múlt karjaid között?

Tudják a csemeték, tudják a ligetek,

Napok! boldog napok! ó hova tüntetek?

Számodra eggy pálcát, s pohárt is csináltam,

Mellyre eggy erdeji Istent faricskáltam,

Kinek, míg hívségem Phillis! kedvelletted,

Sok kövér juhokat áldoztam éretted.

Tovább is csináltam majd fél esztendőnél

Tudod Phillis! magad gyakran a kútfőnél,

Hogy el vágott kezem meg mostad, s törlötted

Szánakozó kézzel nyomkodtad, kötötted.

Phillis! kénszerítlek a régi hűségre,

A mi ligetünket őrző Istenségre,

Mond meg! ugyan mond meg! ki vólt olly átkozott?

A ki én felőllem néked hazudozott.

Mond meg! hogy változtál illyen hideg jéggé?

Azt a te szíved is meg mondja eléggé.

Phillis! az én szívem melyemet nem veri,

Mint a ki tett bűnét érezi, s esmeri.

Hát hol a Pántlika a mit neked adtam?

Mindjárt elő hozom a kunnyhóba hagytam

A szék-fűd mellett van.

Meg bocsáss barátom!

Én semmit se hiszek valamig nem látom,

Montán ám az ember! nincs ollyan itt körűl

Már a barátoknak ő lehet tükörűl!

Azt is nekem adja a mi leg kedvesebb.

Mit adott? a fürjét?

Nem, annál kedvesebb.

A Pintyét?

Találd ki ezért a rigóért!

Hát ezt adta neked! pénzért, vagy jó szóért?

Biz ő csak úgy adta, én megint el hoztam.

Úgy adta? de hisz ezt én ajándékoztam

Most tán csak bosszantni akar ő engemet?

De hogy! hanem nekem keresi kedvemet,

Szép is az, hogy magát veled kedvelteti,

S az én becsületem rontja, s vesztegeti!

Azt mindjárt gondoltam, hogy úgy járok veled

Hogy gyanús haraggal el telik kebeled.

Semmi az hogy nekem adta a madarad,

Ha a madár enyim, Montán tiéd marad.

De tudod Phillis mit? ezt a hímhez zárom,

Míg fészket rak, tojik, s míg ki költ meg várom,

Mihelyt arra való lessz, hát azt fogadom

Hogy két csonka-tollas fiát, neked adom.

Ad’sze csak! a biz ez az én rigóm féle.

De meg fúl ha ollyan markossan bánsz véle.

Lágyan tartsd, mert hátha meg talál dögölni.

Nesze itt van! magam meg akartam ölni.

Hitetlen Pásztorok! már azt se tudjátok,

Hogy a Pásztornékat mivel bosszantsátok!

De te el ne felejtsd a fiát ebadott!

Egy Pásztor meg tartsa azt, a mit fogadott!

Szerencsétlen Montán pajtás! be meg jártad!

Hogy azt a kis rigót onnan el nem zártad.

Ládd! már most meg vallom, én ezt csak el loptam

Hogy az elébb Montán előtt el sullogtam.

Be nézek, hogy az ujj sípját meg probálnám,

Senki sincs; hátha most, Montánt meg tréfálnám,

Gondolom magamba! úgy is tavaj ősszel

A seregélyemet el dugták a csősszel.

S el hozom, te pedig féltő s gyanús lélek

Meg fojtád, óh mert ezt, bánom a míg élek!

Hát ezt loptad? s Montán nem tud semmit benne?

Jaj hiszen ha tudná ugy mi bajom lenne!

De ládd, Dóris lovalt erre a tréfára.

Az ollyan tréfának, ládd illyen az ára!

De nem szép ám mindent olly nagyon fel venni!

A ki tréfál annak tréfát kell érteni!

Mirtill! én karóhoz nem kötöm az ebet.

Már bánom, de ládd, nem gondoltam egyebet

Csak hogy meg akartok engem haragítni

Mert úgy is kezdtem vólt, már Montánt gyanítni.

Jó szerencsét Mirtill! kedves énekelő!

Honnan verődhettél most az egyszer elő?

Hát Phillist nem láttad? nem tudod hova ment?

Éppen most vala itt, tán ott lessz oda lent,

Gondolom Dórissal, ott ama Nagy fánál,

Mert kért hogy itt legyek addig a nyájánál.

Bezzeg ugyan Mirtill volt ám csete paté!

Leg nehezebb per az Asszony-állaté!

Gondold meg! azt fogta Phillis erővel rám,

Hogy én másnak adtam a kedves pántlikám,

A mellyet a minap karomra kötözött,

Ott a hol táncoltunk a zőld tőlgyek között.

De nagyon haragudtt!

Már azt ki tenné fel?

Biz én azt gondoltam mind fenekig téjfel!

Hanem ugyan Montán! kérlek valamire

Ha engemet szeretsz!

Nem kérhetsz semmire

A mit meg nem adok; de nem a rigómat,

Mert inkább od’adom a leg jobb tinómat.

Nem kérek én semmit, csak hogy meg engedjél!

Eredj! eredj! Mirtill! ne gyermekeskedjél!

Most tréfálni akarsz, vagy csúfolni talán

Nekem nem vétettél.

még sokat is Montán!

Jaj mert szint úgy félek ha meg fogod tudni,

Hogy mig élsz, mindég fogsz reám haragudni.

Phillis -

no, hogy Phillist talám meg csókoltad?

De kellett is hogy ezt, olly nagyon titkoltad!

A nem szentség-törés, e csak tréfa játék,

Mellyet én is tőled nem csak egyszer láték!

Hát ezt engedjem meg?

Oh nagyobb az annál!

Dóris is benne van.

bár csak már szóllanál!

Phillis! Dóris! mert már majd meg haragudok,

Én még a vétkedről eggy cseppet se tudok.

Mond meg! nem haragszom akarmi lessz, hiszen

Rossz pajtás az, a ki pajtásnak nem hiszen!

Ma hozzád indúlok reggel a lucsokba,

S hogy senkit se látok ott a kunnyhotokba,

A rigód el hozom. Dóris elő talál,

Kérdi, mi van nállad? mit hozol, s hol valál?

Meg állok, s mutatom néki a rigódat

S ő - -

de mond tovább! ne hagyd félbe szódat!

Ő, mond, “hé meg kék most ezzel Phillist csalni.”

Szép is a barátom ugy reám lovalni!

S mond Phillisnek, hogy ezt neked Montán adta

Úgy is haragszik rá!

ennye ebugatta!

Hát arra jön Phillis, s Dóris meg el szalad,

Ni Phillis! mutatom néki a Madarad!

Nekem Montán adta, ő el veszi s így szóll

Ennye - -

Gondolom már! talán meg csipte jól?

Nem! ha nem a mint ott fogta, simította,

Míg félre tekintek, addig meg fojtotta.

Már a vastag tréfa! csinján szép tréfálni,

Nem pedig tréfából másnak kárt csinálni!

Mert hisz el lehetne nézni egy keveset,

De semmi, kurvanyja! már ez is meg esett!

Bizony a nekem is jó izűn nem esnék,

Ha így szánt-szándékkal káromat keresnék,

De csak ne neheztelj olly nagyonn érette,

Majd egy szép galambot kapsz tőlem hellyette,

Egy felől rózsa szín, fejér másik felől,

A fején kontya van mind hátúl, mind elől.

Tedd el a galambod! ha a rigó oda,

Rózsa szín, vagy fejér a nékem micsoda!

No Pajtás! hogy hidd el hogy szánom felette,

A leg jobb kas-méhem küldöm el hellyette,

Már azt az Atyámtól Licas sokat kérte,

Két leg jobbik juhát adta vólna érte,

Meg tudná mondani Dámon ha még élne,

Hogy mindég unszolta s járt r’á, hogy cserélne.

Nem vagyok én fösvény kurvanyja a méhnek!

Biz inkább örülnék a Phillis kedvének.

De gyanakszik reám, s nem mondja az okát,

Pedig már el hoztam néki a Pántlikát.

De követ gyanakszik, biz ő csak tetteti,

Az életét nálad jobban nem szereti!

De meg akar rólad egésszen győződni,

Azért szeret mindég perleni, s kötődni.

Az a természete a hív szeretőnek!

Mirtill! mit csináljak? nézzed a hol jőnek!

Ugy tetszik hogy reszket majd minden tetemem.

Nó Montán! meg engedj, mert meg csalt a szemem.

Más Pántlika vólt az, a méket gondoltam,

Most Cloënál valék s tőle tudakoltam.

Hát szent a békesség?

Szent az én részemről.

Felejtkezz el te is, hát ez eggy vétkemről!

Ez a hirtelenség és féltés gyümőlcse!

A hív szeretőnek illyen az erkőlcse!

Talán másszor te is, nem hirtelenkedel,

Ha nem meg gondolod a mit cselekedel.

De sokszor magammal még nem is bírhatok!

Mert bizony olly kutya erkőlcsre kaptatok,

Hogy a Pásztorokat szembe utáljátok,

De ha el hagynának, ér’tek meg halnátok.

Lassan Mirtill! ne tartsd magad olly okosnak!

Nem tudod?

talán azt, hogy mélly partot mosnak

A lassú patakok. De elég az hozzá,

Hogy a fejér népet Isten meg átkozá,

Mert félig mind féltő, félig mind szerelmes!

Bár neked se lenne valaki kegyelmes

Rigó tolvaj!

igaz ugyan meg jártam ám! - -

- - Ennye be vasvilla szemeket vetel r’ám!

Nem biz én, hallottam, mi történt veletek,

Azzal mind a kettenn hirtelenkedtetek.

Te abba hogy hittél, ő meg hogy el vette,

De hiszen rossz végből ő se cselekedte.

Azért ne hidj mindjárt, ne légy olly hirtelen!

Hív volt az én szívem, s hív marad szüntelen!

Mind Dóris, mind Mirtill, mind te hibázátok

De én nem haragszom jó fiúk! reátok!

A Pántlikádat is ládd Phillis! el hoztam.

Eredj Montán! eredj! mert már meg átkoztam.

De tudod hogy esett? Chloë meg szerette,

S mind addig kötötte, a míg ki köthette.

De semmi, te vagy már minden boldogságom,

A szívem, s ez a csók légyen bizonyságom!

Hát még csokolódsz is? ennye gonosz fajta!

Ez az én Montánom, ne ütközz meg rajta!

De tudjátok é mit? e’r’ a hires perre,

Ma hajtsuk be jókor a juhat egyszerre.

S majd nap-lement felé, ha minden meg fejet,

Menjünk ki a gyepre, s együnk ott friss tejet.

S osztán, valamit is kék már indítani.

s Hát mit?

Zálogosdit leg jóbb lessz játszani.

Én játszom akarmit.

Én ki nem maradok.

Ha Montán is játszik? zálogot úgy adok.

Montán! Mit csinálnak a kik szeretgélnek?

Néha öszve vesznek, néha meg békélnek.

Mit Phillis?

restellem koptatni a számat,

Kérd meg inkább ezt a peres Pántlikámat!

Eggynek a másikra igen nagy a gondja.

Féltik eggymást úgye? azt igazánn mondja!