A pántos kapukon túl

Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel

csobogj, mint árnyas, tisztavízü kút.

Mint aki meghitt asztalnál ebédel

és közben elcseveg derűt-borút

nyájas családdal, hűséges cseléddel,

úgy mondd te is, ami eszedbe jut

a tájról, merre emléked barangol

s az érthetetlen, izgató kalandról.

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más

mindaz, mi vélünk itt azóta történt,

hogy élni hítta valami varázs

a semmit és mi forgó zsebtükörként

vigyázzuk, merről jő a villanás

s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.

Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,

holnapra megvakul és elreped?

Én láttam egyszer megrepedni tükröt

s fénylő szemet, amint vakká meredt.

A mennyezetről zöld ámpolna függött

s a függönyökre vont ablakkeret

résén savószín szürkület szürődött.

Irtóztatóvá nőtt a kerevet

és agyvelőmet rázta meg a drága

baráti lény üvöltő némasága.

Valaki sebten orvosért izent:

a hallgatódzó, fekete sztetoszkop

a süppedt, bordás mellen úgy pihent,

mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.

Az orvos furcsán biccentett s kiment,

állt az idő és egyikünk se mozgott,

csak néztük, milyen sárgán villog a

görbén csukott száj egyik szemfoga.

Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,

a márványasztalról, az ágy megett,

az óceán alatti, sűrü csöndből

egy óra sírt fel s hosszan cserregett.

Bensőnk rémült, marcangoló örömtől

és csukló iszonyattól remegett

és vártuk, vártuk a tébolyodásig:

hátha mozdul és nyújtózkodva ásít.

De nem mozdult. Lyukas üvegszeme

tintában ázott s látni megelégelt,

orrán át elcsurgott a szelleme,

mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,

repedt füléből kifolyt a zene.

Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt

az óra, mit félhétre őmaga

igazított be még az éjszaka.

Takard be azt az arcot, puha kendő,

takard be már, irgalmas feledés.

Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,

de akkor láttam, tudni mily kevés:

csak a kegyetlen élmény elegendő,

mely ösztönünk fájó mélyébe vés,

hogy valónkat a megismerés láza

szentté hevítse s emberré alázza.

Hajdanta nem volt több nekem a vég

könnyekben ázó gyászromantikánál.

Búcsulevélke: “Fogsz te sírni még,

tudom, hogy visszahívnál és kivánnál,

mikor fejemnél két szál gyertya ég.”

Romeo s Júlia ravatalánál

két agg siratja lányát és fiát, –

fáklyák között viszik Opheliát.

Később az elmúlás gondolatára

bőrömön pörsent ki a borzadály

s az undorító temetőbogárra

gondoltam, mely poshadt húsomba váj

s belétojja petéit nemsokára.

Ha nőre néztem, rémített a báj,

mert elképzeltem fölpuffadva, holtan

s a hullabűzt szédülve szimatoltam.

Már ez is elmult. Otthonos derű

pattintja föl a szememet naponta

s a megadás ezüst, dicsfényszerű

koszorúját hűvös szívemre fonta.

Nem rettenek meg, bár a keserű

vándor kilincsemet halkan lenyomta

s már asztalomra ferdül fekete

árnya s fülemhez ér lehelete.

Zarándok lettem és hívő keresztény.

Kedves virágom: zsenge barkaág.

Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény

és rajta kívül minden hiuság.

Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény

ma csiklandó, meleg kiváncsiság:

mi vár az élet pántos kapuin túl,

mikor a lélek lendül és elindul?

Igen, tudom, hogy szétesik az agy,

az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,

kifut az én szemem, nyomot se hagy,

csontom csak enyv és mész és némi foszfor,

húsom foszlik, vérem csomóba fagy,

nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,

ismét elemmé züllik az elem,

mi csak enyém volt, – ám mi lesz velem?

Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,

(ez pompás volna, mondta Szokratesz)

vagy élőlény olyant ki sem találna,

amilyen újtörvényű sorsa lesz?

Szűz angyalillatot legyez a pálma

s míg a szökőkút csengve csörgedez,

rejtelmesen dudolgatnak a szentek:

szeretteink, akik előre mentek?

Talán falu lesz, holtak faluja?

Ó, már belőlük hány falura telne,

kiket szerettünk s akiket buja

zölddel borít az anyaföld szerelme!

Kék házikók, a kertekben thuja,

a lámpákból Isten szelíd kegyelme

sugároz és a tűzhely szapora

lángján serceg a csillag-vacsora.

Mit szellemem elálmélkodva most lát

oly szép, hogy összekulcsolom kezem.

Nagy üstökös-galamb viszi a postát

a kis faluba: “Este érkezem”.

A Cassiopeián robog a gyors át

s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.

Az állomáson, mely meszelt, parányi,

Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.

Pilláim könnyű könnytől nedvesek

s míg ballagunk a néma faluszélig,

szellemszavukra éhesen lesek:

mély zöngő hangon hosszasan mesélik,

hogy holtaink, az eltűnt kedvesek

lélekvilágukat mimódon élik.

Kiváncsi kérdés száz meg száz akad

s megbámulom a pöttöm házakat.

Ez itt a költők esti promenádja,

amott, hol az Uránus lángja gyúl,

Arany János lakik s népes családja:

az öreg itt is verseket gyalul,

vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja

toppan be hozzá este szótlanul,

borozgatnak s a borzasbajszú szittya

a morcos ánglust magyarul tanítja.

A tárt kapukhoz fényösvény viszen,

a végtelennek nincsen messzesége.

S lágyan lebeg az üdvözült vizen

a kék sziget, a némaság vidéke.

Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen

az anyatejnél édesebb e béke

s ha jó lakásunk volt a földgolyó,

a holtak falva jobb, mint ami jó.

– Élet, halál, most látod, egy a kettő! –

mondja oktatva két jó mesterem.

– Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,

melyen a reggel és az est terem

s ha mit a balkezével visszavett Ő,

a jobbkezéből ismét elnyerem. –

...Költészet és bölcsészet ködvarázsa:

a seblázas szív hűs borogatása.