A PATAKHOZ.

Uj érzelemmel állok

Feletted, oh patak!

Kit sokszor elmerengve

Meglátogattalak;

S mint a beléd sikamlott

Kövecs fenékre száll,

Álmakba mélyedék el

Habod futásinál.

Oh, a szerelmes ifjú

Mi hőn-epedve kért:

Jó csermely, édesemhez

Vidd e virágfüzért!

Kinek, forró szerelmem

- Ha volna bű-szava -

Elomló éj-hajára

Gyönggyé varázslana.

S mig Isten szép egére,

Megfoghatatlanul,

Ezer világokat szórt

Szerelmi zálogul:

Keblét talán lehetne,

- Mely szintugy menny nekem

Mulandó földi fénnyel

Fölékesítenem!

Ábrándozám, - egyszerre

Sirt ma, nevettem én;

A dagadó kebelben

Nem fért az érzemény;

S oly képet álmaimnak

Egy perce sem hozott,

Amellyel a meleg szív

Meg nem barátkozott.

Évek futának, s ismét

Látsz, oh kies patak!

De a regényes álmak

Mind elmaradtanak!

Az ábrándos fiúból

Baj-edzett férfi lett,

Ki csak mosolygni tud most

A mult idők felett.

De szólj: hogyan folyának

Azóta napjaid?

Zavarta-é szilaj vész

Gyakorta habjaid?

Epesztett a meleg nyár?

Nőtt partidon virány?

Mondd: csintalan! habodban

Fördött-e szép leány?

Ifjú valék, s te vígan

Beszélgetél velem;

Most nem felelsz, vagy én tán

Szavad nem érthetem?

Mert más kebellel állok

Feletted, jó patak,

Mint egykor, álmaim ha

Körödbe vontanak.