A PESTI MAGYAR TÁRSASÁGHOZ

Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész

Emel ki minket a barmok sorából?

Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,

Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?

Az ész az isten, mely minket vezet,

Az ő szavára minden meghajul,

Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,

S örök helyéből a tenger kikél;

Ez alkot minden szépet és dicsőt,

Az egyes embert, mint a milliókat,

Ez áldja s égi boldogságra inti.

Miért utálja hát szövétnekét

Az ember, és mért nem terjeszti fényét

A vak halandók néma éjjelén?

Aegyptus áldott földje kérkedik

Az ész legelső nyílt virágival;

De ott fakadtak egyszersmind azokkal

A hit vakító szentelt maszlagi,

Melyek korunkig hintik mérgöket,

S örök zavarba dönték e világot.

Az ég ürébe felható tudós

Az égi zsákmányt barlangokba zárta,

S az embereknek bábot s vázt vetett,

Melyek vakabbá tették a vakot,

És a lenyügzött józan értelem

A szarvas isten áldozatja lett.

Így a görög nép s Róma bölcsesége,

Melyet csudálva tisztelünk ma is,

Csak a tudósok székiben lakott:

A nép szemébe nem hatott sugára,

Előtte el volt rejtve mindenütt,

Míg végre a vad barbarok dühétől

A föld szinéről eltörültetett.

Éj födte a föld pusztaságait,

Éj, melybe számos századok merültek.

S ha most azolta kezd is fényleni,

Mely szűk határba önthet áldva éltet,

S az éj csudái mint süvöltnek arra!

S hány népek élnek még ma is körültünk

- Tekintsük által a föld részeit -,

Kik a baromság aklában hevernek,

És semmi isten nem tekint ügyökre!

Ez istenének a barmot hiszi,

Imádja a föld ocsmány férgeit,

S azoknak embervérrel áldozik;

Emez vakító papjának ganéját

Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;

Amott az odvas fákban éhezik

Az embereknek görhes istene,

S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;

Imitt hamúban kotlik a herélt szent,

S bámészkodása istenné teszi;

Itt a mosódás módja szent titok,

S a fél világot embervérbe mártja,

Mert azt az egyik párt az ujjain,

Másik könyöknél szokta kezdeni,

Melyért is egymást öldözik halomra;

Ott a falukban s városok piarcin

Jár kóborolva a sok meztelen szent,

Szabad kezekkel élelmet rabol,

S az asszonyokba önti szent dühét,

S a férj, az égnek hálát adva, nézi,

Ha hitvesével szent bujálkodik.

Így a világnak legkiesb vidékit

Ádáz bolondság tölti, ostorozza,

S undok zsiványi barlanggá teszi;

Erynnis üszkét hányja városinkra,

Az öldöklő kést egyiránt fereszti

A reszkető ősz tűztelen szivébe

S az anyja keblén ácsorgó szopóba,

És csontjainkból trónust rak magának,

Melyet dög, inség, sárga félelem

S kínokkal élő bánat fog körül.

Hol van tehát a józan értelem,

Hol a tudósok annyi izzadása?

Remélhetünk-e vajjon jobb világot?

Gyaníthatunk-e olly időt, mikor

Az ész világa minden népeket

Megjózanít és öszveegyesít,

S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt?

Reménylek. Amit század nem tehet,

Az ezredek majd megteendik azt.

De hinnem is kell; mert midőn, barátim!

Buzogni látom lelketek hevét,

Mely e nagy ügyre felken títeket,

S e szent szövetség láncába csatol,

Előre látom: mint terjesztitek

Hazánkban Delphi égi kincseit

S az értelemnek nagy törvényeit;

Előre látom: mint leheltek éltet

A sziklamellbe és a holt agyagba,

S mint jámborodnak a vadállatok

Előttetek, s mint omladoz rakásra

Az ész s igazság mennydörgő szavára

A zordon inség óriási tornya,

S mint hullanak le durva láncai.

Fogadjatok hát engem is, barátim!

Szent frígyetekbe; íme, esküszöm,

Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:

S ha gerlicéim és virágaim

Kedvelni hajlandók az istenek,

Tömjényitekhez szívesen teszem.