A PIPISHEZ.

Nem ruházta még fel a szép kikelet

Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket;

Hóval fedve, fagyva a jó földkebel,

Most a napsugár is jégcsapot nevel.

A mulandó nyárral együtt hagytak itt,

S a tavasszal térnek vissza társaid,

De te nem bucsúzol, se be nem köszönsz,

Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!

Más madárka fészken s párosan pihen,

Te kerékvágásban s a rög enyhiben;

S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan,

S mint a koldus-gyermek: ahol este van.

Megfogyott az étek, puszta asztalod,

És mégis magad csak eltáplálgatod! -

A földhöz közel vagy, mocska mégse fed.

Hangod is sajátos, milyen életed!

A pacsirta fénylő légben énekel,

Szárny és dal hatalma együtt víve fel;

Isten áldja! - ő a legfőbb énekes,

Szent dalára szívünk hálától repes.

Lombok árnya rejti a kis fülmilét,

Annyi bú dalában, mégis annyi éd!

Ízli, félti, vallja a szerelmet ő.

Mindez énekéből olyan érthető!

Fecskének kedélye nem borús, se mély,

Maga a vidorság, az örök szeszély;

Ki- s beszáll; - s a hangok olyan kedvesek,

Ha párjának pajkos titkokról fecseg.

Te nem vagy pacsirta, fecske, fülmile,

Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le;

Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad,

S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.

A kiáltás, melyet ajkad kiszalaszt.

Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt?

S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is?

Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!

Ha egy ölnyi kunyhót, aki bujdosó,

Puszta, félre zugban kínnal összeró:

Más nem lenne társa, mint nyomor magány...

De te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!

Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,

A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk.

Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,

S a temető halma, mely reánk borúlt.

Sorsod így mihozzánk vajjon mért kötöd?

Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között?

S illatos mezőn, hol ömlik a patak...!

- Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!!

Itt, örök vivódás, kétség, félelem...

Bú, vagy bűn a szíven, könycsep a szemen,

Annyi vérező seb, sok nyavalya s szenny...

- Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!

De ha kedves itten, nem kérdem: miért?

S tenálad se lenne szómra felelet!

E tér: mit hazádul a végzet kimért...

S nem szeret az, aki számít, miért szeret.

Lakjál hát közöttünk! - csak hadd lássanak

Tiszta, szent hűségben itt az emberek!

S hol mindenki verseng, avagy hallgatag:

Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!