A POÉTA ÉS PONTYI

A magyar ódákat, s hat lábú verseket öszve-

Szedvén visgálám, hol, vagy min kellene tennem

Jobbítást, és ím! bétoppan Pontyi szobámba.

Jó napot! Adjon az Ég! Mi dologban töltöd idődet?

Kérdezi. Vedd, olvasd ezeket. Veszi, s kezdi magában

Olvasgatni; szemét, száját mozgatja, hunyorgat;

S mint ki nagyon csípős burnóttal itatta meg orrát

Kétszer, háromszor ptrüsszent; mint zuzmara húllott...

Olvas, s torzomborz bajszát súrolja, sodorja,

Pontyi! miként tetszik munkám? Cádentia nélkűl

A versek nékem nem szoktak tetszeni. A fül

Csak rithmust szeret. A hosszú fül, verset itél, szül.

Ezt már érzi fülem. Még szebbeket adhatok ennél.

Adj hát, s nemzetedet múlasd ártatlan örömmel.

Úgy, de sem a görögök, kik ezen tudományban az elsők,

Sem pedig a bölcs rómaiak, kik utánnak eredtek,

Nem kedvellették a rithmust. A szabad észnek

Mért vetnél rab korlátot? hagyd menni, repűlni,

Mint akar. A fül sem szenvedheti; hidd el az Attin

S ezzel párosodott ráhangzó tengeri delphin

Megsértette fülét az igaz Költőnek, ez okból

Felfortyant, s méltán szatirázott ellene. Tudd meg,

A nemes ízléssel készített rithmusi munkát,

Csak ne jövendöljön valamit szerzője bagolyként,

Kedvellem. Nemrég szörnyű ropogókra találtam.

Hogy zengnek? totyogott, szotyogott; két társai szint így

Pattognak, rotyogott, potyogott. Megelégszel ezekkel?

Oktalanul kérdessz; illyen cadentia tetszik.

Látínista vagyok, de azért a patria nyelven

Írt szép hangozatú verset jól értem, itélem.

Még gyermek voltam, mikoron bétéve tanúltam

Virgilius gyönyörű Alagyájit. Kezdi az elsőt:

Arma, virumque cano, sine me liber ibis ad Urbem.

Egy Úr, akinek én neve napján verseket adtam,

(Mert ezt megszoktam) két bankót nyújta kezembe

Két versért, mellyen két nap, két éjtszaka rágtam

Körmeimet. Kérlek recitáld el Pontyi! Miért ne?

Vivat! most mutatád meg, hogy nem tökkel ütötték

Látínus fejedet; mert illy nyúl ritka bokorból

Ugrik: örűlj! koszorúd kész már. Tud-e, mondsza deákúl?

És mi jeles könyvháza vagyon pátrónus Uradnak?

Tud; mert háromszor legalább repetálta (magától

Hallám ezt) a Szintaxist: most szüntelen olvas.

Tudja is ám minden könyv nélkűl, Toldi vitéznek

Tetteit, Argyirust, Kádárt, Markalfot, az Álom

Könyvet, s ami nagyobb, tud prófétálni, miólta

A Bak, Oroszlány, Rák, Bika, Hal, s a többi sibillás

Állatokat nagy munkával magyarázni tanúlta.

Este, mikor jó kedve vagyon; de fonyóba leginkább

Bölcs auditorait múlatja: kocsissa az éltek,

Haltak végezetet legtöbbször kapja fejére.

Mit hortyogsz? Te! talán alhatnál? Alszom is. Én hát

Itt hagylak... tán majd valahol rithmusra találok.