A poéta gyönyörködése

Ugyan tehát mit érsz azzal,

S mi hasznod e munkába,

Hogy kincseid nagy halmazzal

Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja

A fösvénység angyala

Bokros gondok között hányja,

Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát

Éhen és szomjan lesed,

A nagyok csalárd pitvarát

Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait

Örvendezve csókolod,

S ezzel hiánosságait

Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,

Másoknak rabja lenni,

Csakhogy szabad légyen sorba

A több kopókkal menni.

S eképpen nyert érdemeid

Ruháidra varratod,

Szolgaságos szép jeleit

Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal

Láttatol jelenteni,

Hogy több paszamántosokkal

Tartozunk becsűlleni.

Azért fellengős palotát

Rakatsz a felhők között,

Amelybe bíbort s tafotát

A más világ kötözött.

A szegénytől gráciádat

Sok grádicsra emeled,

S tőled készűlt palotádat

Még magad is tiszteled. -

De légyen ez a szerencse,

Légyen tiéd, barátom!

Sorsom ettől az ég mentse,

(S menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem

Én gyönyörködéseimet;

S így magam le nem vetkezem

Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti

Az egész természetet,

Bennem a gondot enyhíti,

Mely rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal

A szép napot tisztelem,

S a csendes etéziákkal

Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon

Liliomon sétálok,

S kevélységgel a Salamon

Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai

Lelkem felébreszthetik,

Ezt a királyok borai,

Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,

A bujaság mostoha,

Ez legtöbbször elenyészet,

Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait

Itt kinyújtja énnekem,

S pengetvén lantom húrjait,

Lelkesíti énekem!