A POZSONYI HARCJÁTÉK.

Ezerötszázhetvenet s kettőt hogy irának:

Sok és nagy vendége van Pozsony városának;

Mámor, fény és zaj miatt pezsg a magyar vére,

Rudolfnak a koronát most tevék fejére.

Igaz ugyan, hogy Budán a törökség fészkel,

- Csak beleűlt Szolimán, nem is vívta kézzel, -

S a pozsonyi uraság csak Pozsonyban látszik,

A budai szolgaság lehat a Végházig.

De, jól tudta a magyar mindig azt a nótát:

Félre bánat, félre gond! jó az Isten, jót ád!

Uj királyán függ szeme, - s szíve telve van ma,

Mondván: messze nem esik fájától az alma!

És felejt és hivalog. - A nagy ünnepélyen,

Áldomás nyer áldomást, éljent szül az éljen:

Fel-felkél az ősi nap s vesz nyugatnak útat,

De nappallá lesz az éj, annyi fáklya gyúlad.

Nyársat görbit száz tulok, gránátszínre sülve,

És hogy az volt, nem egyéb: megmutatja tülke;

Utca és tér bort iszik, s nem vétkelli senki;

Hajh, hisz ez a föld szokott drágábbat is inni!

Ott kengyelfutó üget ikravesztett lábbal,

Itt olasz müvel csudát fürge bábuk által;

Szemfényvesztő, mórió minden utca sarkon,

Hogy fiatalt, öreget jó szeszélyben tartson.

S fenn a várban torna áll; - szabja, dárda pendül,

Délceg ifjak küzdenek régi ősi nembül;

És baj annak, társa kit a fövényre hullat,

Mert orcán a vér dicső; szörnyü a pirúlat.

De még hátra a java: - és feszül az érdek -

Nagy vár épült, mit legott ostromolnak, védnek;

Ezek víva és azok fel nem adva gyáván;

S ha dől, ég a deszkavár: ez lesz még a látvány!

Dobog a föld, jő a had, csatasípját fúva,

- Nagy veres zászlót mutat a favárnak kúpja, -

S a játékra: orca, kéz vérrel van befenve,

Hogy hűn legyen a való ábrázolva benne.

Vaskesztyűben, vértesen, - mint apáik jártak, -

Detrik, Konrád fejei vivók táborának;

A védőké: György, Mihály. S áll az őrség készen,

Felgyűrközve könyökig, buzogány a kézben.

Itt is, ott is egy lövés...! - nem teszen kárt még ez,

A vezér, hacsak lehet, szép szerivel végez.

S hirnök indul, kürtbe fú, s a kapun belépvén:

Várjunk, míg megállanak háborún, vagy békén,

Hirnök megjön: odabent eltépték az irást...

Csak dologra! a beszéd elmaradhat bizvást!

(Ugy foly mindez, mintha csak igaz ostrom állna,

Hja, Egerben, Váradon jártak iskolába!)

Erre, kívül mérgesen a viváshoz fognak,

- Van elébb egy kis zavar, végre jól el-oknak; -

Békeritve a favár, bökve minden oldal,

Vivók, védők fegyvere nagy ropogva szólal.

Néző ül a háztetőn, mint madár a bokron,

Néző távol és közel... foly, hevül az ostrom...

Lengő zászlók, füst, robaj, s gyilkoló bárd éli...

Szinte elfelejti sok: hogy nem is kell félni.

S ebből ennyi már elég. Most rohamot vernek,

S a várnak ront a csapat, mint vihar a csernek;

A rohamra: feladás... igy van a harc terve,

- Mégis itten annyi hát meg leend ma verve.

Egy csoport a várkaput zúzni, vágni készül:

De kocog a buzogány, - s elfut esze nélkül;

Mások a fal magasát hosszu lábtón mérik,

S ember, lábtó zuhan a kövezeten végig...

Láb ficamul, in szakad, vér pirosan fercsen,

,Mi ez?’ Konrád fel sipít, - s le kacagnak nyersen;

,Máskép irva nálam, és...’ - »Igy van téve nálunk!«

,De hisz játék, semmi más...’ - »No ha játék: játszunk!«

,Ezer villám, fergeteg! le abbul a várbul!

Tüzzel, vassal vesztem azt, aki el nem tágul!’

»Tüznek a víz, vasnak a vas az ellensége,

Mi magunkat - tréfa bár - meg nem adjuk, - s vége!«

Amit mondott: (rávivén szégyen s vasfejűség), -

Megkisérté a vezér, megtevé az őrség;

S vérszemet kapván kiront, mint Szigetből Zrínyi,

És leckét ad, hogy szokás magyarosan víni.

Fut az ellen, - nyakcsigán jó ütést kap Detrik, -

Sisak-tollak, lobogók utca porát seprik;

Konrád fővezér maga s paripája sánta,

S legnagyobb: hogy a napot hírneve megbánta!

Oszlik a nép, - s tüzbe jő a nagy deszkafalnál,

Hogy nem látta égni: az, mit örökre sajnál;

Fel nem adni...! - igy morog - a gonosz van vélök!

Más itt a baj uraim: nem egyez a vérök...!