A PUSZTAI FŰZ

Ki ültetett engem sivatag pusztába

Örökös botrányul a csavargó szélnek?

Ki ásta gyökerim’ égető buckába,

Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?

Oh, legyen átkozott

A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott!

Zöld berek aljában, enyhe patak szélén

Ifju-napjaimat oly vidáman élém!

Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam,

Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam;

Minden áldott reggel

Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.

Mosolygva köszönte a kelő vidor nap,

Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak;

Este visszanézett, búcsut venni tőlem

S én felé bókoltam a szelid szellőben;

Délbe’ megkimélt s én

Nem aléltam össze forró ölelésén.

Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg,

Virágzó pompája íratos mezőnek!

Ezüst levelimen hímes lepke rengett,

Hajló ágaimon víg madárdal zengett;

Rám szállt éjszakára

A bús fülmile, - nem a kevély tölgyfára.

Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége,

Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe,

S míg én fürteimet nézdelém, futtában

Száz tündér habocska mosogatta lábam!

Örvénykét csinált ott,

S odagyüjté mellém az úszó virágot.

Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben,

Hófehér szépséggel, piros szeméremben;

Karom nyujtám neki, óva lesegítém,

Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;

Gondosan takartam,

Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat;

Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat:

Kimélve lemetszé, furulyának fúrta;

Aztán oly szomorún, keservesen fútta,

Oly bús volt az ének!

De szive azóta könnyebb a legénynek. -

Állok most egyedül, sivár pusztaságon,

Rekedt hangú szöcske minden társaságom;

Nézek a hőségtől délibábos tájra,

Szomjamat növeli csalogató árja;

Amott volna egy kút,

De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.

Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát,

Senki sem jár rajta, hídját is ellopták:

Minek is ott a híd, hol se víz, se medre,

Lecsapták az útat kétfelől a gyepre;

Oh, az ég harmatját

Lombomon ez útak sárrá változtatják.

Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;

Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,

Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:

„Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz’!”

De mit ér az átok,

Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!