A RAB

„Te éretted harcolék, szabadság,

S láncraverve lábam és karom...

Világosság, téged szomjazálak,

S mint vakandok, föld alatt lakom...

Mikor üt a megváltás órája,

Mikor üt a boldog óra már,

Melyben ujra szabad léget szívok

S újra rám sütsz, fényes napsugár?”

Lenn az élők nagy koporsajában,

A börtönben így sohajt a rab,

S már, az isten tudná, hányadikszor,

Hiszen olyan régi, régi rab!

Vagy tán még csak egy pár kurta napja,

Hogy a sírnak testvérébe bujt?

Nagy müvész a fogság szenvedése,

Minden órát századokra nyujt.

Nem napok, nem! évek folytak el már,

Amióta idevettetett,

Hosszu kínos évek, mik fölvésték

Homlokára sötét nevöket.

És fejét már régen a szegény rab

Bilincsével zúzta volna szét,

De egyetlen társa, a reménység,

Megragadta fölemelt kezét...

A reménység, hogy ő még szabad lesz!

Múljék itt bár éltének fele,

Hátralévő megmaradt felét az

Édes szabadságban tölti le.

És ezért várt, és ezért nem zúzta

Bilincsével szerteszét fejét,

Várva várt s a lomha évek száma

Feje fölött meggyülekezék.

S jött a végén e hollóseregnek,

Végre jött egy szép fehér galamb,

Jött a drága hírnek meghozója,

Hogy utószor van ma ott alant.

Nyílik, nyílik ím a börtönajtó...

Leveszik kezéről a vasat...

Fölsikolt és összerogy... örökre...

Örömében szíve meghasadt.