A rab család

Reng a tengeren ezüst hab

Csendes nyári éjszakán,

S mormogó dallal törik meg,

Rejtélyes tündéri ének,

A part tarka kavicsán.

Fent az éj ezüst rózsája,

Lent lángképe a vizen,

Fent dalos daruk repűlnek,

Lent az illatos szellőnek

Szárnya suttog csendesen.

Tengerparti pálmafák közt

Sugár tornyu büszke vár, -

Kúpja csillog, dús arannyal,

Tűkörsíma a márványfal,

Benne tán az éden vár.

Tenger habján úsz a gálya

A hajós nép zajg, örűl,

S rejtélyes szellem beszélget

Nyugodalmat és szerelmet

Fent az árbocok körűl.

Óh, de a hajó gyomrában

Láncra verve ifjú s lány,

Velök a vén ősz családfő;

„Elhagyál tehát, teremtő!”

Mond, s felhő van homlokán.

„Ládd, ládd itt van a szerail már

S ablakán mi lant az, hajh?”

Mond a lány. Testvérid dalja,

Rabságukban meggyalázva

Isten s honhoz szent sohaj!

„Hát az milyen tompa jajszó,

Mond az ifjú, lánc vagy kard?”

Bajtársidnak cseng bilincse,

Rajtok a harc nem segíte,

S szolgaságuk tartva tart.

„Ott meg zsákot dobnak vízbe!

Mond a lány, óh rettegek!”

A vén nem való dologra,

Istenét meg nem tagadta

Az, kit ott megöltenek.

Nézzetek csak vissza-vissza,

Hogy kigyult a láthatár.

Kis falunknak szentegyháza.

Legalább meg nem gyalázza

Hamvát a hitetlen már.

Néznek, néznek elmerülve

Gondolatban, szótalan,

A vén gondol Istenére,

A leányka szerelmére

És az ifju - harcba van.

„Nem gyalázza meg hamvában!”

Mond mindhárom s összenéz;

Értik egymást. A vén áldást

Ad, a lány csókot, nem bír mást

S tőrt szorít az ifjú kéz. - -

A vár hárem ablakában

A rab-hölgy még énekel;

Dalja fentszáll és a darvak

Tőle messze elmaradnak,

Mert Istent s hont üdvezel.

S három csillagot lát esni

A tengerbe zajtalan,

„Isten, mond, könyörülj rajtok!”

Aztán búsan néz utánok

S elfelejti csakhamar.

A szeraljnak híre, fénye

Változatlan máig él.

Habsírján a kis családnak,

Elpusztult helyén falvának,

Nyom nélkül sír el a szél.

Fent az ég ezüst rózsája,

Lent lángképe a vizen,

Fent dalos daruk repűlnek,

Lent az illatos szellőnek

Szárnya suttog csendesen.