A rab költő

Borongva csendben áll

A várfenéki űr,

Álmatlan éjjelén

Az agg Bretizla ül.

Magasztos homlokán

Szent öntudatja él,

S kihólt szivébe még

A hon imája kél.

Körötte néma csend,

Fölötte vígalom,

A kényúr terme áll

Az elnyomott honon.

Bretizla arcain

Egy dalja könnye áll,

Ki keble harcmezőn

Rémesre nem talál.

Kiérzve szent ügyét

Oly büszke, mint a sas,

És honja gyászhelyén

Sírhont magának ás.

Megrázza üstökét,

Körül, körültekint,

S a rémes éjen át

Reménysugár nem int.

Eltördezett a lant

Bretizla ódalán,

Nem száll a gondolat

Magasra hangzatán,

Megvetve börtönét

És szűk korlátait,

Megvetve szolganép

Ledörgő átkait.

Keblembe rejtelek

Magasztos indulat

Bimbód e föld fagyán

Virágra nem fakad,

Nem zengem én a jog

Természetes szavát,

Mely fényvirágra hoz

Egy boldogabb hazát.

Nem zengek síri dalt

A bajnokok felett,

Nem érti korcs fiú

Mártíri fényeket.

De jőni, jőni fog

A hajnal élete,

Piros derűt hozand

A népek Istene.

De jőni, jőni kell

Mit esdnek annyian,

S előjeled borong

A néma éjszakán.

S ha hangom elrezeg

E puszta csarnokon,

A szellem élni fog

Dicső sugárokon.

És áldni fog, ki érz,

És érzni mindki fog,

Mert egy világ regén

A vaskor elrobog.

Siromnak ormain

Hazám oltára lesz,

S a véres áldozat

Ormára fényt szerez.

Bretizla évekig

Eltűrte börtönét,

Nyugottan élte át

Kínsújtott életét.

Dacolt a kőkebel,

S szerette mord lakát,

Mert öntudat csak ott

Deritheté agyát.

Álmában üdvre lelt

A kába képzelet,

Egyszerre élte ő

A kettes életet.

Álmába fénysugár

Virítta a hazát,

Keblébe zárt nejét

Szerette magzatát.

Föllelte üdveit,

Az elraboltakat,

Feledte bájokon

A földi átkokat.

S most hogy kiszenvedett

Az ébredő kebel,

Még őrzi álmait

A síri gyász lepel.

Ő boldog és nevén

Sugára oly dicső,

Porára béke hát,

A jog martírja ő.