A RABLÓ

Vitorlaszárnyakon

A sajka elröpült;

A sajkán gazdagon

Ékes menyasszony ült.

Menyasszony, ifjú s szép,

De vőlegénytelen,

Orozva vitte őt

Rabló vad tengeren.

A rabló szótalan

És zordon férfi volt,

Csak nem, midőn a bús

Fogoly felé hajolt;

Szelíd és csapodár

Ohajta lenni ott;

De látszék rajta, hogy

Bár kért, akarhatott.

S szilaj fájdalmiban

Borzadva kebele,

Az elszánt ifju hölgy

Átokkal felele:

„A tenger habjai

Nyeljék el fejedet,

Rabló, ki rám vetéd

Átkoztam kezedet.

A tenger szörnyei

Tépjék el testemet,

Ha nálad valaha

Felejtem férjemet.”

S a parton, mely felé

A gyors hajó repült,

A halvány homokon

Két játszó gyermek ült.

Csigákból hallgaták

Tenger zugásait;

A rabló megörült

Így lelni fiait.

„Apám!” kiáltanak

Szemlélve a hajót,

„Hoztál kardot nekem

S édes piros bolyót?

Hoztál-e büszke mént

És mézes kenyeret,

Zengő arany madárt,

És cifra szekeret?”

„Asszonyt, egy ifju nőt

Hoztam közétek im;

Kérjétek őt anyúl,

Kis árva gyermekim.

Kérjétek, ápoló

Hogy légyen ahelyett,

Ki föld alatt korán

Lelt gyászos lakhelyet.”

S a fürge két fiú

Most föltekintenek;

De a rég várt anyán

Nem jóra sejtenek.

És súgva szól egyik:

„Apám! a hölgy beteg;

Nézd, arca halovány

És tagja reszketeg.

S keserve a beteg

Csigának drága gyöngy:

Anyánk szemében is,

Nézd, fagyva áll a köny.”

Kietlen szomorúk

A hölgynek napjai,

Rémséggel iszonyúk

Éjének álmai.

Csak gyilka űzheti

Rablója ostromát,

Ki kérni megszünék

S erőszakosra vált.

„Vagy tőlem hű s örök

Szerelmet elfogadsz,

Vagy nálam zordonabb

Gazdának kezet adsz.

Hazádtól távolabb

Téríthetetlenűl,

Áron bocsátlak el

Vad úrnak örökűl.”

Haraggal így beszél

A zordon, s vízen át

Folytatni távozék

Embervadászatát.

Egy kis sziget fokán

A rabló háza van,

Magas sziklák alatt

Sugár fák árnyiban;

Álmokba ringatott

Szél s hab zugásinál,

De fel-felriadó,

Ha szél s hab víni száll;

Előtte a vizek

Végetlen árjai:

Ah oly végetlenek

A rabnő kínai.

Ki adja vissza őt

A szívnek, melyre vágy?

Hajh dúlva s messze van

A szűz menyasszonyágy!

Ki oldja meg nehéz

Sorsának láncait,

S a még sulyosbakat,

Jövője gondjait?

A tenger sivatag,

Halottan áll a part;

Nem tudni, szép időt,

Vagy vár-e zivatart?

A csüllő sír, csapong

A puszta habokon;

A hölgy elszántan ül

Egy lenge csolnakon.

„Vagy élek, vagy lelem

Habokban síromat,

De visszaragadom

Rablómtól magamat;

Megváltom eltiport

Szerelmem eskeit.

Mindenható! vezesd

A hűnek kezeit.”

Indúl, elmenne s ah

Rendítő látomány!

A két fiú szalad

A távozó után.

Kezét nyujtván egyik

Eseng oly szívesen:

„Vígy, oh vígy minket is,

Sétálni tengeren.

A tenger szép özön,

Szellője lengeteg,

Tündöklő habjai

Oly lágyan rengenek.”

De könyben elborult

Szemét a második

A nőre szegezi,

S ekkép rimánkodik:

„Ne menj el, oh anya,

Vagy vígy el engemet.

Ki ád nekem, ha mégy,

Jó szót és kenyeret?”

A megszánt két fiút

A bús hölgy felszedi,

Alig tudván miért,

S mi végét érheti;

Forgatva egyedűl

Ön gondolatjait,

Vágyának új utat

A végtelenbe nyit.

S a sajkát fölveszik

Nagy tenger árjai:

Nyom nélkül vesznek el

Távolban útai.

A tenger iszonyú,

Ha mélyét fölveti,

Midőn hullámait

Vad szélvész kergeti,

Ha feldúlt síkjain

A barna zivatar

Élőt s halottakat

Éjével eltakar.

Ki az, ki hál’adón

A partot öleli?

A parton tán honát

S övéit fölleli?

Ki az, ki úgy örűl

Menthetni életét?

Az éh tengerben az

Nem hagyta mindenét.

A rabló az, ki most

A partra felköszönt,

Alighogy elhagyá

A gyilkoló özönt.

Népet s kincset hozott

Nejének dús jegyűl,

Azt vélve, feledi

Búját, ha kincse gyűl.

A tenger elvevé

A tenger-adta jót:

Hullámsír temeti

A kincset és hajót.

De megvan, úgy hiszi,

Legdrágább kincse még,

A hölgy, kit semmi ár

Megvenni nem elég;

Megvannak gyermeki,

Az édes két fiú -

Hozzájok fut, rohan

S enyhűl szivén a bú.

Derűlten áll a part

Nap enyhe sugarán;

A tenger elsimul

Lezúgott vész után;

De tört hajó ül a

Mosolygó partokon,

Holtaknak teste úsz

A tűkör habokon.

S a rabló megleli

Üdvének romjait,

Holt-halvány testeket,

A nőt és fiait.

A sárga fürtöket

Iszap keverte be;

Iszappal éktelen

A szép hölgy kebele.

S ő ott áll, mint szobor,

Merő fájdalmiban.

Fájdalma oly rideg,

És oly határtalan.

Vadúl átnézdeli

A messze levegőt;

De sem tenger, sem ég,

Sem föld nem szánja őt.

Ott ég, mint tört hajó

A tenger közepén,

Kit villám gyújta meg

Viharnak éjjelén.

Jámbornak bajban írt

A múlt emléke ad;

Őt bűnök terhelik

És gyilkos öntudat.