A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT

E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,

Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!

Alázatos és szenvedő szerelmem.

Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:

A láncok csörrentek, mert szeliden

Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd -

Hallod? most téveteg és fáradt az ütem,

Mert elindult rabod, s remegve lép

Közelébb, közelébb,

S megáll - lemondón, fájó, réveteg csendben...

Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ível sovárgva,

S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,

Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen,

S figyeld e méla rabot, - meghal úgyis, nemsokára,

Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom,

S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,

Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt

Az életembe, ifjú volt, ő volt a vidám esztelenség,

Karjai lüktető meztelenjét

Kéjesen feszítette a hegyek felé, keményen,

Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben,

S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam,

De hozzám toppant, s ujja közé csippenté pajkosan állam,

S lassan a fénybe fordította orcám...

S mutatta a tavaszi füveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,

S a fákat, miket a halk szél szelíden billegni nógat

Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra...

S kacagtak a boldog fák, s ő is, mint a szélzengette levelek, tapsolt és csengett,

S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám,

S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta, s szépséged fuvolázta,

S főhajtva s térdalázva

Hallgatták akkor bánatim, s eléje halkan mind hódolni mentek...

S mikor eljött az Éj, s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet,

S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban - szerelmem

A Csend szivén megbújt, s így, szemlehunyva, távoli gyönyörű dolgok felé merengett:

Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban,

Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan,

És búvik búgva férfimellre!

- Ezen tünődött kéjesen szerelmem, s szemeidre is gondolt távoli és gyönyörű szemedre,

Míg édes vágya lassan fájásig feszült, s úgy tetszék: elviselhetetlen!

S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek,

S dúdoltak néki zsongító dalt: vontatott

Lépéssel léptek, s elzuhantak ájultan a mondatok,

S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:

Dús ifjúságom zengték altatón, a messzetűntet -

S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:

“Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!

Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk visszavágyunk,

Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,

S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.

Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,

Ott zsongó dallal űztük ifjú lábunk enyhe táncra,

Örömek voltunk, - víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,

S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem...

Jaj, jaj... már elmaradt a boldog táj... oázisok... és táncok... és zenék!

A víg király is... jaj, jaj... rég lehunyta fényes, nagy, setét szemét,

Mert törvény:... jaj, jaj... minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák...

Jaj, jaj... ó, új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,

Hajoljon rád, s legyezzen álmos, álmos halk dalunk,

Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág...”

Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem, s néha, halkal

Dúdolta ő is félálomban a borús dalt téveteg,

De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifjú öklét, s vad haraggal

Arcul ütötte, és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket,

S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott...

Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott

Bánatim, és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:

“Jaj, jaj... már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára...”

Úrnőm, alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!

Én szánom őt, beteg királyt, s megfojtom még e hajnalon...

S te, drágám, nyugszol távol ágyadon... ó, élveteg és finom ajkadon

Jó volna, rádhajolva lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,

De jaj, itt állok én a hűs hajnalban, és bús gyilkolásra készülődöm,

S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,

Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott,

S mint pici, szines lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,

Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal

De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmúló varázzsal

Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.

S én didergek, úrnőm, s furcsa és zengő

Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem, s küldöm hozzád,

Álljon meg ágyad előtt, és nézze ájulásig, utolszor, orcád,

S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsuzó beszédben,

S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen,

S figyeld e méla rabot, - meghal úgyis, nemsokára,

Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom...